Változó irányok - 4. (befejező) rész

 A járat nem volt túl meredek, viszont agyagos sár borította az alját, amely csúszott. Ez persze jól jött, amikor a professzort maga után húzta, de amikor ő csúszott vissza, akkor kevésbé. Lassúnak érezte a tempót, amivel haladtak, bár jól tudta, ő a türelmetlen. Felidézett magában egy cikket, amit még főiskolásként olvasott. Teaszállító rabszolgákról szólt, akik a Himaláján keresztül a hátukon vittek fejenként ötven kilónyi teát át a hegyekben. Széttett lábbakkal dülöngéltek előre, minden ötödik vagy hatodig lépésnél pedig megálltak pihenni. Nagyon lassan telt így az út, hónapokig, azonban aki nem így vitte az értékes teafüvet, azt meghalt, mert nem bírta a terhelést. Most ő próbálta magát ebbe a helyzetbe beleképzelni, ahol lassan, ütemesen haladnak előre, mindig pár métert, de mindig egy kicsivel feljebb jutnak. 

Bízott a döntésében. Általában a veszélyes helyzetekben nem szokták a megérzései cserben hagyni. Ha fél évszázaddal ezelőtt meg tudták járni ezt az utat, akkor ők is megjárják a felfelé vezető irányt, csak lassan. Ezzel a gondolattal kúszott feljebb és feljebb, mígnem elért egy sziklaüregbe, ahol a járat valamivel szélesebb lett. 

Húzta maga után a professzort, míg az lassan mellékúszott, majd felhúzta a zsákját is. Vizet és müzliszeletet vett elő. A szendvicsei korábban már elfogytak. 

- Mit gondol, hol lehetünk? – kérdezte levegő után kapkodva.

- Elfáradt? – kérdezte a férfi. Legyintett.

- Kicsit – bár nem mondott igazat. Érezte a karjait, a derekát, de még bírta. Egy kicsit pihennek, aztán mehetnek tovább. Máskor is szokott rátelepedni ilyen fáradság, akkor sem lehetett sírni, panaszkodni, hiszen ő a mentős, neki kell helytállnia. Nem lesz itt gond.

- Valahol félúton járhatunk – gondolkodott hangosan Ágoston. 

- Félúton? Még csak? – néma kérdés volt, nem mondta ki hangosan. Azt remélte, legalább a kétharmadánál járnak. Hanyatt feküdt, behunyta a szemét, majd rövid pihenő után ismét nekiindult. Mert haladniuk kell…

 

Nem nézte, mennyi idő telt el az előző pihenő óta. A nála lévő vízből már csak kortyok maradtak. A szendvicset, csokit, müzliszeletet, mindent elpusztítottak, hogy meglegyen a bevitt energia. Nem tagadta, a professzor – bár a maga erejéből tolta ő is magát előre – nehéznek bizonyult, és minél feljebb másztak, úgy lett mind jobban nehezebb, ő pedig egyre fáradtabb. Mindkét karja fájt. 

- A nagyján már túlvagyunk – magyarázta most mellette ülve az idős férfi – még olyan tíz méter lehet hátra.

Tíz méter… Miből gondolhatja? Talán valahogy számolta a megtett utat? Mindegy is. Ez egy járdán talán húsz lépést jelent, szaladva szinte egy pillanat, itt… Itt legalább egy óra, ha nem több. A vízből most nem ittak, pedig szomjas volt, nagyon szomjas. A professzor nem szólt, soha nem kért semmit, teljesen rábízta magát a fiatal mentősnőre, olykor-olykor felhívta a figyelmét a vasérces bemosódásokra, mint szép formációkra. 

- Menjünk – adta ki a jelszót Gyöngyi, miután elemet cserélt a lámpájában, most már másodszor. Elem sincs nála több. Ha ez kifogy, akkor teljes sötétségbe lesznek. 

Métereket kúszott előre, közben próbált nem saját fájó testrészeire figyelni, majd húzta magával Ágostont, aki fújtatva küzdött a sáros járatban, aztán megint mászott, megint húzás következett, aztán… Aztán nedves föld szagát érezte, felnézve pedig különös, vékony szálakat pillantott meg, melyek fekete földes rétegből lógtak lefelé.

- Gyökerek? – kérdezte hangosan.

- Meglehet – hallotta lentről. - A járat egy idő után eltömődhetett…

Érezte, kimegy belőle az érő. Eltömődött a járat… több órát másztak, vonszolta maga után az öreget, visszamenni nem tudnak, és ha tudnának is, nincs vizük és élelmük… Pedig itt vannak talán alig fél méternyire a friss levegőtől, hiszen ez karszt. A karszttalajok pedig igen vékonyak. Erre a gondolatra mély levegőt vett és kiabálni kezdett.

- Segítség! Segítség!

Hülyén érezte magát. Itt kiabál a föld alatt, ahol a rádió sem működik, ő pedig ordítozik. Mégsem adta fel.

- Itt vagyunk! Húzzatok ki!

A professzor odalent csendben hallgatott, ő pedig kiabált, kiabált hosszan, percekig. Aztán egyszer csak…

- Gyöngyi? – valaki meghallotta őket. Valaki, aki ismeri.

- Igen! – ordította most már torka szakadtából – Itt vagyunk!

Lábdobogásokat hallott, majd Sándor hangját.

- Gyöngyi, kiabálj tovább!

Hosszan kiabált, mire meghallotta a kézi szerszámok hangjait. Nemsokára mozogni kezdett a sötét talajréteg a feje felett, aztán hirtelen éles fény tűzött a szemébe. Nem, nem a Nap fénye. De hiszen… mégsem a felszínen lennének? Akkor hol? A barlangban? Lehet, mégsem másztak annyit, amennyit hitte, és abba a terembe jutottak, ahol az omlás történt? Innen kell még feljutniuk? Ő képtelen továbbmászni.

Fel sem fogta, mi történik, erős karok nyúltak érte és húzták felfelé. A sok segítő kéz aztán letette a földre, és már csak két erős kar fogta át. Érezte, ezek a kezek óvatosan leveszik fejéről a sisakot, majd puszit kapott a halántékára. Derekáról levágták a köteleket, majd ugyanez a kéz kezdte róla lehámozni a súlyossá vált, sáros, nedves kezeslábast. 

- Feri? – nézett föl reszketve a férfira, akit úgy hagyott ott, hogy még egy normális csókot sem adott neki. Remegett, fázott, fájt mindene, és nem maradt ereje felállni. Körbenézett. Ekkor érezte, a tér körülötte hirtelen kitágult, a levegő megváltozott. Mégis a felszínen vannak. A férfi pléddel tekerte körbe, majd egyszerűen felnyalábolta, és vitte a mentőautóhoz.

 

A takaróba burkolózva is reszketett. Szájához Feri emelte a termosz kupakját, úgy itatgatta, mint a betegeket, mert képtelen volt megtartani a kis edényt. Minden ereje elfogyott. Megvizsgálták, a kimerültségen túl semmi baja nem volt, ellentétben a professzorral, akit percekkel később már szállított is a mentő a kórházba. 

- Minden elismerésem – állt előtte sárosan Sándor mosollyal az arcán. Fáradt, futó mosoly felelt, miközben hátát Feri vállának támasztott, és jólesően hagyta, hogy barátja karja megtartsa. Főnöke folytatta – először el nem tudtam képzelni, honnan kiabálsz. Hogy jutott eszedbe, hogy ott gyertek föl? Arról a járatról senki nem tudott.

- De… a professzor… - mondta akadozva – csak… csak nem gondolta, hogy sikerülhet. 

- Te viszont pont az ellenkezőjét hitted.

Bólintott.

 

Feri magához vitte haza, a tornácos kis házhoz, ahol az első alkalom is megtörtént. Jólesően merült nyakig a meleg fürdőben. Csak itt nézte végig magát. Tenyereit borzasztóan megviselte, hogy órákig húzta a professzor testét a kötélen, térdei vörösek voltak. Lassan, fáradt mozdulatokkal mosott hajat, és mosta le magáról a sarat. Mikor végzett, egy kis kozmetikai tükörrel nézte meg magát odalent, hiszen nem is tudta, mi és mennyire szakadt. Kopogtak, majd hívására Feri lépett be, kezében saját pólójával és egy tiszta bugyival. Nem szégyenlősködött előtte, nem zavarta, hogy a férfi azt nézni, amint két lába között babrál a tükörrel.

- Minden rendben? – kérdezte a barátja.

- Csak nagyon fájnak a végtagjaim, és elfáradtam – válaszolta.

- És odalent?

Mosoly futott át az arcán.

- Pár nap és rendbe jön.

Késő éjszakára járt. A forró fürdő ellenére is reszketett, ezért Feri betakargatta a frissen megvetett ágyban, majd türelmesen kezdte etetni a sűrű, édes paradicsomlevessel. Képtelen volt megfogni a kanalat, remegett a keze. Eszébe jutott, utoljára a szülei etették így, amikor egy sportbaleset miatt eltörött a keze. A férfi a felkarikázott főtt virslit is falatonként adta a szájába. Bár nem várta el, hogy ennyire kiszolgálják, jólesett neki a férfi gondoskodása. 

- Tudod, én nem így akartam – suttogta jó fél óra múlva Feri az ágyban. Kimerültnek érezte magát, jó lett volna aludni. Ismét reszketni kezdett, fázott a fáradtságtól, mire a férfi közelebb húzódott hozzá, átkarolta, melegítette.

- Mit nem akartál így? – kérdezett vissza.

- Az elsőt… Nem akartam, hogy neked fájjon… aztán pár óra múlva szóltak, hogy baleset történt, és te odalent ragadtál. Azt sem tudtuk, élsz-e még, vagy maga alá temetett az agyagréteg a professzorral együtt, és… - elakadt a szava, majd egy mély sóhajt követve folytatta – nem tudtam, megölelhetlek-e még valaha… 

Kis szünetet tartott, mielőtt folytatta, ő pedig figyelt némán. 

- Amikor Sándor meghallotta, hogy a föld alól kiabálsz, először azt hittem, elment az esze, aztán mind hallottunk téged. Nagyon nagy dolgot hajtottál végre, ugye tudod?

Fáradt, halvány mosolya felelt. Igen, érezte ő, ez nem volt mindennapi teljesítmény, de túl fáradt volt átgondolni mindezt, túlzottan fájt minden tagja, hogy hősnek érezze magát. 

- A lényeg, hogy kijutottunk – suttogta, majd fejét ráhajtotta Feri mellkasára, beszívta a férfi illatát és hagyta, hogy perceken belül magával rántsa a meleg, sötét álom. 

 

Másnap Feri korán kelt. Gombás rántottához pucolta a csiperkét, amikor kopogtak a bejárati ajtón. Sándor állt odakint. 

- Ugye, most nem akarod elhívni? – kérdezte aggódva. Barátnője még az igazak álmát aludta a hálóban. Halkan bújt ki mellőle, nem akarta felkelteni, hiszen teljesen kimerült. A férfi a fejét rázta.

- Csak érdeklődni jöttem, hogy van? 

Erre betessékelte a vendéget, majd kávéval kínálta, ő pedig elkezdte felszelni a gombát. A forró feketét szürcsölve halkan beszélgettek a tegnapi napról, a balesetről. Sok mindenről szó esett köztük, de talán mégis legtöbbet Gyöngyiről beszéltek, és arról a testi és lelki erőről, aminek segítségével nem csak önmagát, de egy sérült embert is képes volt kimenteni ebből a kilátástalan helyzetből.