Szunnyadó parázs, hóval fedett emlékek (3. rész)

 Hallotta a megszokott, jellegzetes billentyűk ütődését, a határozott kattintgatásokat, mire felnézett. Sötétség vette körül, csak a ház hátuljából, a szoba felől szűrődött ki a félig nyitott ajtón egy kislámpa fénye. Kikászálódott a fapadlóra az ágyból, most már meg akart mozdulni. Az egész napot végigfeküdte, átaludta. Csendesen sétált a szoba felé, és az ajtón keresztül belesett. Zsolt valami gépalkatrészt tervezett. Sokszor látta korábban is, amint elmélyülten dolgozott.

A férfi megérezhette, hogy nézi, mert egyszer csak felpillantott.

- Jobban vagy? – kérdezte, mire bólintott.

- Megfürödnék.

Valamivel később egy meleg vízzel telt kádban, férfitusfürdővel mosta a haját. Zsolt saját ruháiból adott neki tisztát. Holnapra talán megszáradnak a sajátjai is. Már a haját öblítette, amikor hirtelen elsötétedett a fürdő, leállt a bojler. Felült a kádban, felhúzta a lábait.

- Zsolt! – kiáltotta el magát. Nem szeretett sötétben vízben lenni. Feszengve ült a kádban.

- Elment az áram! – jött odakintről a válasz – Mindjárt viszek gyertyát!

Még habos volt a haja, de szerette volna fénynél lemosni. Egyszer csak nyílt az ajtó, aztán két gyertyával a kezében bejött a párja.

- Nem tudom, mi történt. A szomszéd házak is elsötétültek. Vagy a trafó ázott be, vagy a hótól leszakadt a villanyvezeték.

Az egyik gyertyát a mosdókagyló, a másikat a kád szélére tette.

- Segíthetek? – kérdezte tőle, aki térdeit átkarolva gubbasztott a gőzölgő vízben.

- Köszönöm – mosolygott – boldogulok.

Jólesett volna a férfi érintése, de igyekezett emlékeztetnie magát, hogy ez az állapot csak ideiglenes, és nem tart tovább még egy-két napnál, aztán ismét szétválnak az útjaik.

Zsolt magára hagyta, ő pedig gyertyafényben fejezte be a hajmosást, megtörölközött, majd fogat mosott. Hajat szárítani nem tudott áram hiányában, ezért csak jól megtörölte vizes tincseit.

- Hajkefém nincs – mosolygott rá a férfi, amikor a bő pólóban, szintén bő és feltűrt szárú, derékkötővel magára erősített melegítőnadrágban, és méretes vastag zoknikban kezdett keresgélni a táskájában saját utazóhajkeféje után. Közben megtalálta a telefonját. Lemerült. Most ezt sem fogja feltölteni. Nagyon sóhajtott. Teljesen el vannak vágva a külvilágtól, bár úgy tűnt, hogy ezt Zsoltot nem zavarja. A férfi tésztát gyúrt.

- A villanytűzhely nem működik, a vacsorát másképp kell megoldanunk – magyarázta tésztás, szőrős kézfejjel – de szerintem tetszeni fog.

Fésülködés közben figyelte, hogy szedi kis labdákká a tésztát, majd olajos kézzel kezdte őket elnyújtani.

- Segítek – ült le vele szemben, majd fogta a paradicsomszósszal telirakott tálat, és elkezdte a tésztalapokat megkenni, aztán felvágottat, sajtot tett mindre.

- Ilyet még nem ettél! – mosolygott rá Zsolt. Kinyitotta a kályhát, félrekotorta az elszenesedett fadarabokat, majd egy méretes sütőlapáttal berakta a kéttenyérnyi pizzákat. Levest is egy agyagedénybe mert, berakta a kályha szélére, aztán mikor gyöngyözött, egy több rétegbe hajtogatott konyharuhával kiemelte. Zsuzsi csak állt, nézte a lángokat a kályhában, magába szívta az illatozó leves és a sülő tészta illatát. Békességet érzett, valami soha nem tapasztalt melegséget és éhséget. Persze, hiszen egész nap aludt.

- Ez isteni! – dicsérté a férfi főztjét, miközben kétpofára tömte magába a pizzát.

- Egyél csak. Ha így nem lesz áram, holnap is sütünk.

Holnap. Igen, még holnap is itt lesznek ketten együtt, bár ahogy ült a gyertyalángok fényénél Zsolt mellett az asztalnál, nem is bánta ezt a különösre sikerült találkozót.

•••

- Nem akarsz mégis beszélgetni? – kérdezte Zsolt egy pohár vörösbor kíséretében. A mosogatóban ott halmozódtak a szennyesek, a kályhában pattogott a tűz, a bor jólesett a pizza után.

- Miről beszélgessünk? – kérdezett vissza Zsuzsi válla mögé tűrve már megszáradt, hosszú, barna haját. Valahogy sejtette, Zsolt a múltat szeretné bolygatni, ő viszont nem akarta ezt a szép estét elrontani.

- Miért jöttél tulajdonképpen ide?

- Hogy-hogy miért? – nézett nagyot – Hiszen már elmondtam.

A férfi a fejét rázta.

- Zsuzsi. December van. Minden cégnél ilyenkor van az évvégi hajtás, ilyenkor van a legtöbb túlóra, ilyenkor nem engedik az embereket egy nap szabira sem. Te meg vezetőként kivettél hármat. Mi történt?

- Nem tartozom neked elszámolással – hördült föl idegesen, azzal felhajtotta a bort és felpattant.

- Zsuzsi, kérlek! – kapta el Zsolt a kezét. Nem engedte elmenni. – Nincs áram, odakint még mindig hatalmas pelyhekben esik a hó. Lényegében be vagyunk ide zárva. Pár nap múlva úgyis elmész. Legalább amíg együtt kell lennünk, addig legyél velem őszinte, legalább azért, mert tudom, hogy valamikor szerettél.

Levegőt vett. Ki akart rohanni a világból, de ki akart rohanni ebből az átkozott házból, amelyben újra és újra szembe kellett nézni életének keserves rémképeivel. Zsolt eközben elengedte a kezét, és nagy barna szemeit ráfüggesztve várt. Úgysem hagyja békén. Úgyis kérdezni fog. Kíváncsi férfi, ami mindig imponált neki, mert Zsoltot tényleg érdekelte, mikor mi történt vele, de most ez a tulajdonsága pokolivá tette a vele egy légtérben tartózkodást.

- Jó, legyen! – rogyott vissza a székbe – De akkor töltsél még nekem egy pohár bort, légy szíves.

Zsolt töltött, ő belekortyolt, aztán nézte a gyertyafényben megcsillanó italt.

Nagyon meg akart felelni az új pozícióban, és először ment is minden szépen, aztán lassan kezdett kicsúszni a kezéből az irányítás. Ő rengeteget dolgozott, volt, hogy éjjeleket is, nyilván ezt várta volna el másoktól is, de ezt a fajta hajlandóságot nem találta meg a kollégákban. Aztán jött a hét eleji egyeztetés. Zoli elégedettségét fejezte ki a munkájával kapcsolatban, azt mondta, a számok őt igazolják, és bár hulla fáradtnak érezte magát, mégis dagadó mellel vonult ki a főnöki irodából. A többiek évi értékelését is ő készítette, így a főnök ez alapján hívta be sorra a kollégákat.

Pár órával később aztán Zoli – már kevésbé elégedetten – behívta a tárgyalóba, ahol ott ült a teljes cég tokkal vonóval.

- Hát akkor mondjátok – mutatott rá, aki az ajtóban állt. Utálkozó, feszült, ideges arcok néztek rá, fáradt tekintetek. Aztán rázúdult. Sára kezdte:

- Ne haragudj, Zsuzsi! De mi ezt így nem csináljuk tovább.

Nem értette. Mi bajuk?

- Elég volt abból, amilyen embertelen elvárásokat támasztasz. Mióta te lettél a főnök semmi nem jó, ahogy elvégezzük, és semmi nem elég. Nyáron Lotti sírógörcsöt kapott, amikor harmadszorra dobtad vissza az egyik táblázatát, amit rendesen át sem néztél. Hívogatsz minket este, hétvégén, ha nem vesszük föl, vagy elutasítjuk a munkát, akkor fenyegetőzöl.

- Nem dolgozunk veled tovább – állt fel most Lotti is.

Zolit a cég válaszút elé tette. Vagy őt menesztik, vagy az alkalmazottak egyöntetűen állnak fel és mondanak fel az ünnep előtt, és bár a cég teljesítménye javult, Zoli mégsem védte meg a többiek elégedetlenségeitől, pedig várta volna.

- Mit csináltál? – kérdezte komolyan Zsolt. Mit csinált? Először röhögött, mert nem vette komolyan az elhangzottakat. Még hogy ő összeférhetetlen? Hát egy órával ezelőtt kapott egy nagyon jó értékelést a nagyfőnöktől! Még hogy vele nem lehet együtt dolgozni? Aztán mikor látta, ez nem vicc, tiltakozni kezdett, majd kiabálni, végig üvöltözni. Azt kiabálta, szándékosan ki akarják őt túrni. Ekkor Zoli megszorította a karját és kitoloncolta a tárgyalóból, be az egyik irodába.

- Azt mondta, kapok egy hetet átgondolni, mit akarok. Nem akar kirúgni, de vezető nem maradhatok. Meg sem próbált megvédeni! Ekkor gondoltam, hogy eljövök ide, és ha már úgy is gondolkodnom kell – bár fogalmam sincs, miről – akkor a nagyanyám utolsó kívánsága is teljesüljön.

•••

Zsolt megágyazott a hálóban, és a saját ágyneműjét is ott hagyta az övé mellett. Még próbálkozik – gondolta egy futó mosoly kíséretében Zsuzsi, de aztán bebújt a takaró alá, mert bár a kályha melege ide is elért, fázni kezdett. Volt párja mellé telepedett, hátát neki döntötte a fejtámlának.

- Mi értelme ennek? – kérdezte Zsuzsi saját párnáján fekve.

- Minek?

- Elmondattad velem, mi történt a cégnél, de aztán nem mondtál az elhangzottakra semmit. Azt sem, kinek adsz igazat.

Zsolt gondolkodott egy ideig, mielőtt válaszolt. Két karját összefonva ült, nézett maga elé.

- Soha nem véleményeztem a munkádat, Zsuzsi. Nem hinném, hogy nekem ez most feladatom lenne, de bizonyos szempontból egyet kell értenem a lányokkal. Más lettél, mióta elment a baba.

Zsuzsi szíve megdobbant. Már megint ez. Már megint a vetélése. Több, mint egy éve volt, túlélte, elmúlt, nem akar vele foglalkozni.

- Hagyj ezzel! – morrant, majd dühösen dobott magán egyet, és átfordult a másik oldalára. Nem akarta Zsoltot még csak látni sem.

- Soha nem beszéltünk róla – hangzott a férfi nyugodt, csendes hangja. Erre hirtelen felült.

- Mert te nem voltál velem sem akkor, amikor megtörtént, sem utána. Egyedül kellett végigcsinálnom az egészet, te másnap hazavittél, aztán elmentél dolgozni!

Kiabált. Arca égett a dühtől. Legszívesebben lelökte volna a mellette ülő férfit az ágyról.

- Ez nem igaz! – hördült föl Zsolt – Igen, egyedül voltál, amikor megtörtént, mert mindketten máshol voltunk, egyedül voltál a mentőben, egyedül a kórházban, mert annyira nem voltál magadnál, hogy el tudd mondani a nővéreknek a számomat, ezért senki nem hívott fel, én pedig épp ezért a lehető legnagyobb nyugalomban végigdolgoztam a napot. Egyedül kellett átélned a műtétet, majd a következő éjszakát, de én utána veled voltam a következő két teljes hétben.

Zsuzsi hallgatta a szavakat, amelyekről tudta, nem igazak. Nem lehetnek igazak. Emlékezett rá, állandóan egyedül volt, mindent magának kellett intéznie: az új telefont, az iratok pótlását, a bankkártya letiltását, mindent, és közben rá kellett jönnie, hogy senkire, de senkire nem számíthat az életben, hát elkezdett e szerint élni.

- Hazugság! – üvöltötte el magát indulatból – Egyedül voltam! Magamra voltam hagyva, mert sem te, sem más nem törődött velem!

•••

Botladozva mászott ki az ágyból, majd a fa ablakpárkánynak támaszkodva megállt, de úgy érezte, nem bírja tovább. Ő ezt nem akarja újraélni. Nézte a párkányon világító gyertyát. Mi lenne, ha egyszerűen felkapná, rádobná az ágyra? Lángolna minden. A huzatok, az ágy, Zsolt… Vége lehetne mindennek.

- Zsuzsi! – hallotta a férfi kérő hangját – Zsuzsi, kérlek! Csak hallgass végig! Utána nem hozom fel többé, soha többé ezt a témát. Kérlek!

Nem szabadul. Vagy kirohan a jeges éjszakába és megfagy a saját kocsijában reggelre, vagy belemegy ebbe a szörnyű játékba.

- Jó… Mondjad! Úgyis mindegy – hagyta rá a férfira. Fáradtan dőlt neki a komódnak, háttal Zsoltnak, homlokát kezével megtámasztva, szemét behunyva.

- Borzalmas lehetett – kezdte Zsolt – és ha tudom, hogy ez lesz…

- De nem tudtad – jött az indulatos válasz. Hagyja őt azzal, mi lett volna, ha… Kis híján elvérzett.

- Másnap, mire beértem hozzád a kórházba, már kint ültél a folyosón kezedben a zárójelentéssel. Azt mondták, stabil az állapotod, hazamehetsz, de olyan sápadt voltál, hogy alig bírtál eljönni a kocsiig.

- Igen, ezt tudom. Beültünk, hazamentünk, aztán te elhúztál dolgozni… - intett a kezével, ezt teljesen felesleges újra beszélni.

- Nem! Nem húztam el dolgozni, Zsuzsi! Ott ültem melletted az ágyon, te pedig feküdtél félig öntudatlanul, mint akiből az életet is kikaparták.

Micsoda szörnyű hasonlat. Igen, akkor így érezte magát, magányosnak, üresnek, minden hideg volt körülötte… Két kezét lassan a fejére kulcsolta, mintegy védelmet keresve a rátörni készülő érzelmektől. Nem akarta őket, nem akarta a fájdalmat. Félt.

- De én nem hagytalak magadra – hallotta Zsolt hangját. – Két hétig otthon voltam veled, otthonról dolgoztam. Csak boltba, meg betétért mentem el neked. Zsuzsi, amíg a mentő odaért érted, kiraboltak. Ellopták a mobilodat, az irataidat, a bankkártyádat. A kártyákat én tiltottam le, de a második héten együtt mentünk el neked új telefont venni, meg pótolni az iratokat, bár úgy jöttél velem mindenhová, mintha szellem lennél. Mindenhol azt vártam, mikor esel össze megint.

Ekkor már leguggolt, hátát a vaskos komód keményfa oldalának nyomva. Nem, ez nem igaz. Egyedül ment… De hogy vezetett? Próbált visszaemlékezni ezekre az eseményekre, de olyan homályosan maradt meg minden. Nem emlékezett arra, hogy jutott el a hivatalba és a mobilszolgáltatóhoz. Nem is volt olyan állapotban, hogy volán mögé üljön. Aztán hirtelen bevillant. Mintha álomból ébredt volna, érezte a kezén Zsolt érintését. Ott ült a kék-zöld pult előtt egy székben, előtte több telefon.

- Drágám, melyiket szeretnéd? – hangzott a férfi kérdése. Ott volt… Mégis ott volt vele.

- A hivatalban? – suttogta csendben.

- Csak ültél, néztél magad elé. Mikor megérintettem a hátad, összerezzentél.

- Zsuzsi… a fotó – villant be az emlék. Még látta maga előtt a zavart tekintetű fiatal ügyintézőt, miközben ügyetlenül felállt a székben, aztán megbotlott, mire Zsolt elkapta. Oda is vele ment. De hát eddig miért nem emlékezett ezekre? Miért maradt meg neki úgy ez az időszak, mint akit teljesen magára hagytak? Talán mert a rosszullétekor egyedül volt?

- Én annyiszor szerettem volna veled megbeszélni, de az első hetet lényegében átaludtad, a következőn is alig válaszoltál, ha szóltam hozzád. Aztán mikor már bejártam dolgozni, elkezdtél otthon főzni, mosni, takarítani. Mindent meg akartál csinálni, mintha karácsonyi nagytakarítást végeznél, semmibe nem engedtél belenyúlni, pedig régen mindig közösen csináltunk mindent.

Igen, erre már emlékezett. Zsolt bármikor ért haza, mindig nagy munkában találta. Nem akarta újra érezni az ürességet, a magányt, amely hetekig maga alá gyűrte, ezért dolgozni kezdett, egyre többet és többet. Amikor vezetővé választották, már mint valami igás állat, gürizett, mert ilyenkor nem érzett semmit, csak azt, hogy feladatokat old meg; hasznos, amit csinál, és nincs ideje a múlton tépelődni.

Kezeit már leengedte. Egyik mutatóujját belevágta a régi komód vastag lakkrétegébe.

- Zsuzsi, én tudom, hogy fáj, amiért elment a baba…

- Nem fáj! – üvöltötte el magát váratlanul – Nem az fáj! Mindenki azt hitte, a vetélés hagyott bennem nyomot! Pedig az fájt, hogy az emberek, mint valami élettelen fatörzsön, lépkedtek át fölöttem, amikor segítségre lett volna szükségem; azt fájt, hogy az orvos minden együttérzés nélkül végezte el a műtétet; az fájt, hogy te nem voltál ott, és az, hogy eddig abban a tudatban éltem, ez az egész téged nem is érdekelt! Azt hittem, téged nem rázott meg, hogy megszakadt a terhességem; és félek attól, ha megint teherbe esek, akkor az is elmegy, én pedig valahol tényleg elvérzek.

Jobb kezén beleharapott a mutatóujjába, bal kezét rászorította a fülére, összeszorította a szemhéjait, és harapta az ujját egyre erősebben, csak a lelkében lévő űrt ne érezze.

•••

Folytatása holnap következik