Szunnyadó parázs, hóval fedett emlékek (2. rész)

 Állt, nézte a könnyeit visszanyelő nőt, aki most dühösen és elkeseredetten visszafeküdt a párnára és elfordult az ablak felé, majd beleharapott sajt mutatóujjának középső ujjpercébe. Mindig ezt csinálta, ha nem akart sírni.

Emlékezett arra a napra. Dolgozott, munka után hazament, Zsuzsit nem találta otthon, és mikor sokáig nem jött, hívta. A telefont hosszas csengésre felvették, de egy részeges hang szólt bele, mire érezte, itt valami történt. Hívta a rendőrséget, ők nem tudtak semmit, aztán hívta a kórházat. Ott mondták, bevitték még délelőtt. Ment a párja után, de késő volt, este, hiába kérlelte a kórház portását, hogy engedje be, legalább hadd beszéljen vele csak pár mondatot. A látogatási idő letelt, nem mehetett fel az osztályra, másnap pedig már haza is küldték az asszonyt, aki sápadt volt, alig bírt megállni a lábán, és akivel ekkor már hiába akart a történtekről beszélni, nem lehetett. Elkésett.

Neki mindig azt mondogatta, jól van, érezte rajta, valójában nincs. A vetélést követő első menstruációkor pánikrohamot kapott. Ekkor otthon voltak mindketten. Nem felejtette el azt a borzalmas kétségbeesést, amivel Zsuzsi a véres bugyira meredt, azt a keserves sírással kevert kiabálást, amit rosszullét követett, és ami után a nő ugyanúgy nem volt hajlandó szakemberhez fordulni, mint a vetélést követően.

Leült mellé, bár legszívesebben kirohant volna a házból, utálta, ha a nő ordítozott vele. Most mégis simogatni kezdte a hátát, majd eltűrte az arcába hulló barna tincseket, aztán fölé hajolt, és próbálta kihúzni Zsuzsi szájából saját ujját.

- Kérlek, Zsuzsi! Hadd segítsek!

A nő idegességében képes volt lilára harapni a saját ujját, most azonban engedett, és ő megint szembe került a dühtől lángoló tekintettel.

- Segíteni?! Akkor sem segítettél! – üvöltve felkönyökölve a párja.

- Nem, valóban – jött a higgadt válasz, mert Zsuzsinak igaza volt. – Te egyeztetésre siettél a hatósághoz, én a munkahelyemen voltam, és reggel még minden rendben volt. Ha szólsz, hogy fájdalmaid vannak, nem engedlek el egyedül otthonról.

Nézte őt, akit még mindig nagyon szeretett, akit hónapokon keresztül várt. Reménykedett, talán mégis felhívja, eljön ide, és aki most vöröslő szemekkel, egy túlméretezett pólóban ücsörgött felhúzott térdekkel mellette, és akit szeretett volna megcsókolni.

- Nagyon sokszor átgondoltam, talán egy kicsit könnyebb lett volna, ha otthon történik, vagy, ha együtt megyünk valahová, és neked nem egyedül kell végigcsinálnod az egészet. A mentőt, a vizsgálatokat, a műtétet… Nem voltam ott, de hidd el, tudom, hogy rettenetes élmény volt, féltél…

- Boldogultam magam is – jött a csöndes válasz. Zsuzsi nem engedte neki végigmondani, és Zsolt érezte, az előbb még érzelmektől lángoló nő most megint visszavonulót fúj.

•••

Nem akart erről beszélni. Túlvan rajta. Új élete van, amit nagyon jól felépített Zsolt nélkül is. Jól keres, sikeres, ha vége az évnek és végre eljut hosszabb szabadságra, el is utazik valahová. Csak állna el ez a hóesés, aztán szabadulna meg végre a volt párja házából. De addig valamiről beszélgetniük kell, és nem akar a múltról.

- Azt kérdezted, miért indultam útnak ebben az időben? – folytatta csendesen. Közben kivette a férfi kezéből a zsebkendőt, kifújta az orrát, megtörölgette a szemét. Még egy mosolyt is sikerült az arcára várazsolnia, jelezvén, ő tényleg jól van. Látta rajta, nem elégedett a válasszal. Nem ezt várta. Az érzelmi kirohanást, a zokogva karjaiba borulást pedig várhatja, az nem ő. Ő annál erősebb. Zsolt végül bólintott, nem feszegette a múltat.

- A kabátomat hová tetted? – kérdezte a férfit.

- Ott szárad a kályha másik oldalán. Miért?

- Az egyik zsebében kell lennie egy borítéknak. Megtennéd, hogy idehozod?

Zsolt felállt mellőle. Hallotta, ahogy a ruhadarabban kutat, majd visszalépve hozzá, átadott egy átnedvesedett, a víztől hullámossá vált borítékot. Nézte egy ideig, aztán ismét a párjára nézett, aki megint visszaült mellé, és egy automatikus mozdulattal takaróval fedett térdére tette a kezét. Sokszor elnézte ezeket az erektől tarkított erős kezeket, amelyek mindig olyan könnyed természetességgel érintették.

- A nagyanyám nem olyan régen elhunyt – szólalt meg.

- Ó! Szófia néni meghalt? – Zsolt hangjában meglepettség vegyült. Ismerték egymás családját, a mama kedvelte a férfit, és nem rejtett csalódottságát fejezte ki nem is egyszer Zsuzsinak, miután a férfi lelépett. – Azért szólhattál volna! Elmentem volna a temetésre.

Nem válaszolt. Gondolataiba megint befurakodott a gondolat, hogy a férfi akkor, ott a kórházban nem volt vele. Amikor nagyon nagy szükség lett volna a jelenlétére, nem volt mellette, akkor miért akart volna egy temetésre eljönni? Bőgni egyedül is tudott a sírnál.

- Halála után hátrahagyott nekem a dobozt – folytatta határozottan. – Borítékok, kis csomagok hevertek benne, mind megszámozva egytől tízig, és egy utasítás, hogy csak akkor nyithatom ki a következőt, ha az előzővel végeztem.

Zsolt elmosolyodott.

- Ez jópofa feladat.

Ő viszont csak sóhajtott egyet.

- Marha jó! Az év végi hajrá kellős közepén, tudod kinek hiányoztak efféle házifeladatok?!

- Lehet épp azért kaptad. Hogy foglalkozz végre mással is, ne csak a munkával.

Villámló tekintet felelt a férfi megjegyzésére. Állandóan a munka… Hányszor mondta ezt neki, mielőtt elváltak az útjaik? Megváltoztak a céljai. Máshol találta meg a helyét a világban. Szerette a munkáját. Ki akarta teljesedni vezetőként, nőként. Miért baj ez?

- Mik voltak a csomagokban? – kérdezte Zsolt egyre nagyobb lelkesedéssel.

- Az elsőben pénz, azzal az üzenettel, hogy költsem magamra.

- Gondolom, ez nem okozott problémát.

- Jaj, milyen vagy! – fortyant fel, mire a férfi felnevetett. Erre ő is elnevette magát, majd elmosolyodott. De régen nevetett együtt valakivel. Pedig régen a kollégáival is mennyit röhögtek. Aztán a jóízű beszélgetések, röhögések, összesúgások a főnök háta mögött elmaradtak. Most már az ő háta mögött súgtak össze, mert ő volt a főnök. Gondolatait visszaterelte a jelenbe.

- A másodikban egy levelet találtam. A nagyapám írta még valamikor fiatalon a mamának, amiben bocsánatot kért tőle, mert összevesztek.

- Csak nem utalás volt kettőnkre?

- Gondolom…

- Pedig nem veszekedéssel váltunk el.

- Nem – nem is volt idejük veszekedni. Ismét fájdalmas űrt érzett magában, ahogy visszagondolt az üres estére Zsolt búcsúlevelével.

- Aztán sok minden volt a csomagokban. Benne volt a mama egyik köves gyűrűje, kedvenc verseskötete, amelyben bizonyos oldalakat bejelölt olvasásra. Megkaptam a csontborításos bibliáját, de persze ehhez is volt üzenet, hogy mit tegyek belőle magamévá. Az egyik csomagban egy arany karperecet találtam egy utasítással, hogy vigyem el a nagynénémnek, akivel évek óta nem beszéltünk egy karácsonyi veszekedést követően.

- Elvitted?

- Hát, gondolhatod, mennyire kellemetlen volt felhívni. Aztán kiderült, ő már rég el is felejtette az egészet, csak arra várt, hogy nálam megtörjön a jég. Szóval ilyen fura csomagokat kaptam. Az utolsóban egy levél szerepelt azzal a kéréssel, hogy jöjjek fel a szőlőhegyre és töltsek el három napot a kisházban.

- Most? – nézett rá meglepetten Zsolt – Abban a házban nincs fűtés, Zsuzsi! Hogy akartál te ott több éjszakát eltölteni ebben a hidegben?

Sóhajtott. Ezt nem gondolta át ő sem, de nem akart várni tavaszig. Gondolta feljön, valahogy ellesz odafent, és végre kipipálja ezeket a lüke feladatokat. Azt el sem mondta az exének, hogy az egyik levélben a mama elküldte abba a kávézóba egy órára, ahol Zsolttal először randevúztak. Értette ő a célzásokat. A nagyanyját nagyon megérintette, amikor az ő útjaik különváltak. Még utolsó napjaiban, a kórházi ágyon is kérlelte, hívja fel Zsoltot, legalább beszéljen vele. Persze, hogy azt szerette volna, ha újra összejönnek, de hát nem lehet minden történet happy end. Az övék pedig nem az, és szegény mamának ezzel a tudattal kellett elhaláloznia.

- Megnézhetem a levelet? – kérdezte Zsolt, mire bólintott, aztán átadta.

„Zsuzsikám! Ez az utolsó levelem hozzád. Kérlek, menj fel a szőlőhegyre a kis hétvégéi házba, ahol te is eltöltöttél gyerekként velünk pár nyarat, és maradj ott három napig. Több kérésem nincs hozzád. Ha ez alatt a három nap alatt megjön az eszed, akkor volt értelme ennek a sok kis ajándéknak, ha nem, akkor mindegy. Akkor úgy is minden mindegy…”

A fotón sárgás-barnán, meghajolva a nedvességtől látszódott a kisház, előtte egy fiatal pár, egy férfi és egy nő – Zsuzsi nagyszülei. – Valamikor, évtizedekkel ezelőtt készült a fotó, ahol az akkor még fiatal pár egymást átkarolva mosolygott a kamerába.

•••

- Meg is fagyhattál volna odafönt – szólalt meg hosszú hallgatás után Zsolt.

- Hoztam hálózsákot.

- Szerintem jobb, hogy én találtalak meg.

Nem válaszolt. Nem akart beszámolni a napok óta tartó levertségéről. Nem csak lelkileg, testileg is. Indulása előtti este rázta a hideg, reggelre hőemelkedéssel ébredt. Ágyban kellett volna maradnia, de az előző nap lezajlott egyeztetés óta nem bírt egyhelyben ülni, még kevésbé feküdni. Egyeztetés? Lázadás volt, amit lezajlott a munkahelyén, nem egyeztetés!

Lelkesen vette át Boróka helyét, belevetette magát a munkába és ezt várta el mindenkitől: munkát munkaidőben, munkát délután, ha kell este, akár éjszaka. Még az egy-egy alkalommal elvárt túlóra ment, de az esti telefonokat egyre ritkábban vették fel neki a kollégák, főleg a nők, főleg a családos nők. Az év végi jutalmad múlik rajta – megjegyzésre pedig egyre többen nyomták a képébe a választ: „Akkor menj el belőle te nyaralni.” Vagy. „Akkor tartsátok meg!” Egy idő után felálltak a kolléganők az étkezőben, ha ő bement enni és látványosan elvonultak. Ha esti hirtelen jött feladattal hívta fel Sárát, ő rögtön közölte: „Bocs, de a Palika vagy a Sanyika – a jó ég tudja, hogy hívják a fiát – most hányt be, holnap nem is megyek dolgozni.” Viki fel sem vette, csak sms-t küldött, hogy migrénje van. Lotti ugyan felvette, minden mondatára azt mondta, igen, de közben üvöltözött a három gyerekkel a vonal túlsó felén, akik olyan hangosan sikítoztak, hogy a végén ő adta fel és letette a telefont. Laci… Laci meg a sztrókot, szívizomgörcsök, lábikragörcsöt, ki tudja milyen görcsöt kapó édesanyját őrizte valamilyen egészségügyi intézményben. Annak a pasinak mindig határidőkor van rosszul az anyja. Az senkit nem érdekelt, hogy ő mindjárt agyérgörcsöt kap a határidős feladat miatt, ami másnapra kellett Zolinak, a főnöknek. Aztán ott ült kettesben Zolival az év végi egyeztetésen elégedetten, de ez az elégedettsége két órán belül csalódásba, haragba és keserűségbe borult.

- Nem akarsz egy kicsit aludni? – Zsolt hangja hozta vissza a jelenbe. Fáradt volt, és tehetetlennek érezte magát. Legszívesebben belevetette volna magát valamilyen feladatba, de itt ebben a házban jelenleg tényleg az alvás az egyetlen, amivel elfoglalhatja magát, esetleg kérhetne a férfitól egy könyvet olvasni. A mellette lévő ablakon kilátott az udvarra. A kaput, Zsolt kocsiját vastagon fedte a hó. Ránézett a férfira, aztán bólintott. Igen, talán tényleg jót fog tenni egy-két óra alvás.

•••

Tudta, hogy csak álmodik. Évek óta meg tudta különböztetni az álmot a valóságtól már az álom során. Így is rettenetes látvány volt látni maga előtt Lottit, kezében baltával. Lottival sokáig egy irodában ültek, jól megvoltak. Lotti mindig sokat mesélt a gyerekeiről, és megértően viselkedett vele a vetélését követően is. Most mégis ott állt előtte, arcán valamiféle megmagyarázhatatlan, torz kifejezéssel, majd megemelte a baltát, és felé sújtott. Felriadt.

- Csak álom – skandálta magában. Zsolt nappalija, ahol elaludt, félhomályba borult. Késő délután lehetett, odakintről pedig balta csapkodása hallatszott. Volt párja biztos fát vágott.

Lotti. Ő is mennyire megváltozott. Mindig igyekezett, soha, semmilyen feladatra nem mondott nemet, mióta ő lett a vezető, aztán a múlt héten ő, akiről pont nem hitte volna, ő fakadt ki először.

- Értsd már meg, három gyerekem van! Ha kirúgatsz, sem tudok ennél többet dolgozni! Rám otthon is szükség van! Nem hiszem el, hogy nem érted meg!

Zavartan dörzsölgette a karját, gyomra kellemetlenül összehúzódott az emlékre. Jobb volt akkor tényleg eljönni, ahogy Zoli tanácsolta. Bár most már harmadik napja nem tud a munkájáról semmit, és róla sem tudnak… Egyáltalán hiányzik valakinek odabent? Hol lehet a telefonja?

Fáradtan visszafeküdt a párnára, visszahúzva magára a takarót az ablak felé fordult. Látta Zsolt homályos alakját odakint mozogni, mire melegség járta át a lelkét. Jó volt itt.

•••

Folytatása holnap következik