Szunnyadó parázs, hóval fedett emlékek (2. rész)
Állt, nézte a könnyeit visszanyelő nőt, aki most dühösen és elkeseredetten visszafeküdt a párnára és elfordult az ablak felé, majd beleharapott sajt mutatóujjának középső ujjpercébe. Mindig ezt csinálta, ha nem akart sírni.
Emlékezett arra a napra. Dolgozott, munka után hazament,
Zsuzsit nem találta otthon, és mikor sokáig nem jött, hívta. A telefont hosszas
csengésre felvették, de egy részeges hang szólt bele, mire érezte, itt valami
történt. Hívta a rendőrséget, ők nem tudtak semmit, aztán hívta a kórházat. Ott
mondták, bevitték még délelőtt. Ment a párja után, de késő volt, este, hiába
kérlelte a kórház portását, hogy engedje be, legalább hadd beszéljen vele csak
pár mondatot. A látogatási idő letelt, nem mehetett fel az osztályra, másnap
pedig már haza is küldték az asszonyt, aki sápadt volt, alig bírt megállni a lábán,
és akivel ekkor már hiába akart a történtekről beszélni, nem lehetett.
Elkésett.
Neki mindig azt mondogatta, jól van, érezte rajta, valójában
nincs. A vetélést követő első menstruációkor pánikrohamot kapott. Ekkor otthon
voltak mindketten. Nem felejtette el azt a borzalmas kétségbeesést, amivel
Zsuzsi a véres bugyira meredt, azt a keserves sírással kevert kiabálást, amit
rosszullét követett, és ami után a nő ugyanúgy nem volt hajlandó szakemberhez
fordulni, mint a vetélést követően.
Leült mellé, bár legszívesebben kirohant volna a házból,
utálta, ha a nő ordítozott vele. Most mégis simogatni kezdte a hátát, majd
eltűrte az arcába hulló barna tincseket, aztán fölé hajolt, és próbálta kihúzni
Zsuzsi szájából saját ujját.
- Kérlek, Zsuzsi! Hadd segítsek!
A nő idegességében képes volt lilára harapni a saját ujját,
most azonban engedett, és ő megint szembe került a dühtől lángoló tekintettel.
- Segíteni?! Akkor sem segítettél! – üvöltve felkönyökölve a
párja.
- Nem, valóban – jött a higgadt válasz, mert Zsuzsinak igaza
volt. – Te egyeztetésre siettél a hatósághoz, én a munkahelyemen voltam, és
reggel még minden rendben volt. Ha szólsz, hogy fájdalmaid vannak, nem engedlek
el egyedül otthonról.
Nézte őt, akit még mindig nagyon szeretett, akit hónapokon
keresztül várt. Reménykedett, talán mégis felhívja, eljön ide, és aki most
vöröslő szemekkel, egy túlméretezett pólóban ücsörgött felhúzott térdekkel
mellette, és akit szeretett volna megcsókolni.
- Nagyon sokszor átgondoltam, talán egy kicsit könnyebb lett
volna, ha otthon történik, vagy, ha együtt megyünk valahová, és neked nem
egyedül kell végigcsinálnod az egészet. A mentőt, a vizsgálatokat, a műtétet… Nem
voltam ott, de hidd el, tudom, hogy rettenetes élmény volt, féltél…
- Boldogultam magam is – jött a csöndes válasz. Zsuzsi nem
engedte neki végigmondani, és Zsolt érezte, az előbb még érzelmektől lángoló nő
most megint visszavonulót fúj.
•••
Nem akart erről beszélni. Túlvan rajta. Új élete van, amit
nagyon jól felépített Zsolt nélkül is. Jól keres, sikeres, ha vége az évnek és
végre eljut hosszabb szabadságra, el is utazik valahová. Csak állna el ez a
hóesés, aztán szabadulna meg végre a volt párja házából. De addig valamiről
beszélgetniük kell, és nem akar a múltról.
- Azt kérdezted, miért indultam útnak ebben az időben? –
folytatta csendesen. Közben kivette a férfi kezéből a zsebkendőt, kifújta az
orrát, megtörölgette a szemét. Még egy mosolyt is sikerült az arcára
várazsolnia, jelezvén, ő tényleg jól van. Látta rajta, nem elégedett a
válasszal. Nem ezt várta. Az érzelmi kirohanást, a zokogva karjaiba borulást
pedig várhatja, az nem ő. Ő annál erősebb. Zsolt végül bólintott, nem
feszegette a múltat.
- A kabátomat hová tetted? – kérdezte a férfit.
- Ott szárad a kályha másik oldalán. Miért?
- Az egyik zsebében kell lennie egy borítéknak. Megtennéd,
hogy idehozod?
Zsolt felállt mellőle. Hallotta, ahogy a ruhadarabban kutat,
majd visszalépve hozzá, átadott egy átnedvesedett, a víztől hullámossá vált
borítékot. Nézte egy ideig, aztán ismét a párjára nézett, aki megint visszaült
mellé, és egy automatikus mozdulattal takaróval fedett térdére tette a kezét.
Sokszor elnézte ezeket az erektől tarkított erős kezeket, amelyek mindig olyan könnyed
természetességgel érintették.
- A nagyanyám nem olyan régen elhunyt – szólalt meg.
- Ó! Szófia néni meghalt? – Zsolt hangjában meglepettség
vegyült. Ismerték egymás családját, a mama kedvelte a férfit, és nem rejtett
csalódottságát fejezte ki nem is egyszer Zsuzsinak, miután a férfi lelépett. –
Azért szólhattál volna! Elmentem volna a temetésre.
Nem válaszolt. Gondolataiba megint befurakodott a gondolat,
hogy a férfi akkor, ott a kórházban nem volt vele. Amikor nagyon nagy szükség
lett volna a jelenlétére, nem volt mellette, akkor miért akart volna egy
temetésre eljönni? Bőgni egyedül is tudott a sírnál.
- Halála után hátrahagyott nekem a dobozt – folytatta
határozottan. – Borítékok, kis csomagok hevertek benne, mind megszámozva egytől
tízig, és egy utasítás, hogy csak akkor nyithatom ki a következőt, ha az
előzővel végeztem.
Zsolt elmosolyodott.
- Ez jópofa feladat.
Ő viszont csak sóhajtott egyet.
- Marha jó! Az év végi hajrá kellős közepén, tudod kinek
hiányoztak efféle házifeladatok?!
- Lehet épp azért kaptad. Hogy foglalkozz végre mással is,
ne csak a munkával.
Villámló tekintet felelt a férfi megjegyzésére. Állandóan a
munka… Hányszor mondta ezt neki, mielőtt elváltak az útjaik? Megváltoztak a
céljai. Máshol találta meg a helyét a világban. Szerette a munkáját. Ki akarta
teljesedni vezetőként, nőként. Miért baj ez?
- Mik voltak a csomagokban? – kérdezte Zsolt egyre nagyobb
lelkesedéssel.
- Az elsőben pénz, azzal az üzenettel, hogy költsem magamra.
- Gondolom, ez nem okozott problémát.
- Jaj, milyen vagy! – fortyant fel, mire a férfi
felnevetett. Erre ő is elnevette magát, majd elmosolyodott. De régen nevetett
együtt valakivel. Pedig régen a kollégáival is mennyit röhögtek. Aztán a jóízű
beszélgetések, röhögések, összesúgások a főnök háta mögött elmaradtak. Most már
az ő háta mögött súgtak össze, mert ő volt a főnök. Gondolatait visszaterelte a
jelenbe.
- A másodikban egy levelet találtam. A nagyapám írta még
valamikor fiatalon a mamának, amiben bocsánatot kért tőle, mert összevesztek.
- Csak nem utalás volt kettőnkre?
- Gondolom…
- Pedig nem veszekedéssel váltunk el.
- Nem – nem is volt idejük veszekedni. Ismét fájdalmas űrt
érzett magában, ahogy visszagondolt az üres estére Zsolt búcsúlevelével.
- Aztán sok minden volt a csomagokban. Benne volt a mama
egyik köves gyűrűje, kedvenc verseskötete, amelyben bizonyos oldalakat bejelölt
olvasásra. Megkaptam a csontborításos bibliáját, de persze ehhez is volt
üzenet, hogy mit tegyek belőle magamévá. Az egyik csomagban egy arany karperecet
találtam egy utasítással, hogy vigyem el a nagynénémnek, akivel évek óta nem
beszéltünk egy karácsonyi veszekedést követően.
- Elvitted?
- Hát, gondolhatod, mennyire kellemetlen volt felhívni.
Aztán kiderült, ő már rég el is felejtette az egészet, csak arra várt, hogy
nálam megtörjön a jég. Szóval ilyen fura csomagokat kaptam. Az utolsóban egy
levél szerepelt azzal a kéréssel, hogy jöjjek fel a szőlőhegyre és töltsek el három
napot a kisházban.
- Most? – nézett rá meglepetten Zsolt – Abban a házban nincs
fűtés, Zsuzsi! Hogy akartál te ott több éjszakát eltölteni ebben a hidegben?
Sóhajtott. Ezt nem gondolta át ő sem, de nem akart várni
tavaszig. Gondolta feljön, valahogy ellesz odafent, és végre kipipálja ezeket a
lüke feladatokat. Azt el sem mondta az exének, hogy az egyik levélben a mama
elküldte abba a kávézóba egy órára, ahol Zsolttal először randevúztak. Értette
ő a célzásokat. A nagyanyját nagyon megérintette, amikor az ő útjaik
különváltak. Még utolsó napjaiban, a kórházi ágyon is kérlelte, hívja fel Zsoltot,
legalább beszéljen vele. Persze, hogy azt szerette volna, ha újra összejönnek,
de hát nem lehet minden történet happy end. Az övék pedig nem az, és szegény
mamának ezzel a tudattal kellett elhaláloznia.
- Megnézhetem a levelet? – kérdezte Zsolt, mire bólintott,
aztán átadta.
„Zsuzsikám! Ez az
utolsó levelem hozzád. Kérlek, menj fel a szőlőhegyre a kis hétvégéi házba,
ahol te is eltöltöttél gyerekként velünk pár nyarat, és maradj ott három napig.
Több kérésem nincs hozzád. Ha ez alatt a három nap alatt megjön az eszed, akkor
volt értelme ennek a sok kis ajándéknak, ha nem, akkor mindegy. Akkor úgy is
minden mindegy…”
A fotón sárgás-barnán, meghajolva a nedvességtől látszódott
a kisház, előtte egy fiatal pár, egy férfi és egy nő – Zsuzsi nagyszülei. –
Valamikor, évtizedekkel ezelőtt készült a fotó, ahol az akkor még fiatal pár
egymást átkarolva mosolygott a kamerába.
•••
- Meg is fagyhattál volna odafönt – szólalt meg hosszú
hallgatás után Zsolt.
- Hoztam hálózsákot.
- Szerintem jobb, hogy én találtalak meg.
Nem válaszolt. Nem akart beszámolni a napok óta tartó
levertségéről. Nem csak lelkileg, testileg is. Indulása előtti este rázta a
hideg, reggelre hőemelkedéssel ébredt. Ágyban kellett volna maradnia, de az
előző nap lezajlott egyeztetés óta nem bírt egyhelyben ülni, még kevésbé
feküdni. Egyeztetés? Lázadás volt, amit lezajlott a munkahelyén, nem
egyeztetés!
Lelkesen vette át Boróka helyét, belevetette magát a munkába
és ezt várta el mindenkitől: munkát munkaidőben, munkát délután, ha kell este,
akár éjszaka. Még az egy-egy alkalommal elvárt túlóra ment, de az esti
telefonokat egyre ritkábban vették fel neki a kollégák, főleg a nők, főleg a
családos nők. Az év végi jutalmad múlik rajta – megjegyzésre pedig egyre többen
nyomták a képébe a választ: „Akkor menj
el belőle te nyaralni.” Vagy. „Akkor
tartsátok meg!” Egy idő után felálltak a kolléganők az étkezőben, ha ő
bement enni és látványosan elvonultak. Ha esti hirtelen jött feladattal hívta
fel Sárát, ő rögtön közölte: „Bocs, de a
Palika vagy a Sanyika – a jó ég tudja, hogy hívják a fiát – most hányt be,
holnap nem is megyek dolgozni.” Viki fel sem vette, csak sms-t küldött,
hogy migrénje van. Lotti ugyan felvette, minden mondatára azt mondta, igen, de
közben üvöltözött a három gyerekkel a vonal túlsó felén, akik olyan hangosan
sikítoztak, hogy a végén ő adta fel és letette a telefont. Laci… Laci meg a
sztrókot, szívizomgörcsök, lábikragörcsöt, ki tudja milyen görcsöt kapó
édesanyját őrizte valamilyen egészségügyi intézményben. Annak a pasinak mindig
határidőkor van rosszul az anyja. Az senkit nem érdekelt, hogy ő mindjárt
agyérgörcsöt kap a határidős feladat miatt, ami másnapra kellett Zolinak, a
főnöknek. Aztán ott ült kettesben Zolival az év végi egyeztetésen elégedetten,
de ez az elégedettsége két órán belül csalódásba, haragba és keserűségbe
borult.
- Nem akarsz egy kicsit aludni? – Zsolt hangja hozta vissza
a jelenbe. Fáradt volt, és tehetetlennek érezte magát. Legszívesebben
belevetette volna magát valamilyen feladatba, de itt ebben a házban jelenleg
tényleg az alvás az egyetlen, amivel elfoglalhatja magát, esetleg kérhetne a
férfitól egy könyvet olvasni. A mellette lévő ablakon kilátott az udvarra. A
kaput, Zsolt kocsiját vastagon fedte a hó. Ránézett a férfira, aztán bólintott.
Igen, talán tényleg jót fog tenni egy-két óra alvás.
•••
Tudta, hogy csak álmodik. Évek óta meg tudta különböztetni
az álmot a valóságtól már az álom során. Így is rettenetes látvány volt látni
maga előtt Lottit, kezében baltával. Lottival sokáig egy irodában ültek, jól
megvoltak. Lotti mindig sokat mesélt a gyerekeiről, és megértően viselkedett
vele a vetélését követően is. Most mégis ott állt előtte, arcán valamiféle
megmagyarázhatatlan, torz kifejezéssel, majd megemelte a baltát, és felé sújtott.
Felriadt.
- Csak álom – skandálta magában. Zsolt nappalija, ahol
elaludt, félhomályba borult. Késő délután lehetett, odakintről pedig balta
csapkodása hallatszott. Volt párja biztos fát vágott.
Lotti. Ő is mennyire megváltozott. Mindig igyekezett, soha, semmilyen
feladatra nem mondott nemet, mióta ő lett a vezető, aztán a múlt héten ő,
akiről pont nem hitte volna, ő fakadt ki először.
- Értsd már meg, három gyerekem van! Ha kirúgatsz, sem tudok
ennél többet dolgozni! Rám otthon is szükség van! Nem hiszem el, hogy nem érted
meg!
Zavartan dörzsölgette a karját, gyomra kellemetlenül
összehúzódott az emlékre. Jobb volt akkor tényleg eljönni, ahogy Zoli
tanácsolta. Bár most már harmadik napja nem tud a munkájáról semmit, és róla
sem tudnak… Egyáltalán hiányzik valakinek odabent? Hol lehet a telefonja?
Fáradtan visszafeküdt a párnára, visszahúzva magára a
takarót az ablak felé fordult. Látta Zsolt homályos alakját odakint mozogni,
mire melegség járta át a lelkét. Jó volt itt.
•••
Folytatása holnap következik
Comments
Post a Comment