Szunnyadó parázs, hóval fedett emlékek (1. rész)

 A nedves hó teljesen elfedte az utat. Már megbánta, hogy elindult, pedig már akkor is esett, amikor beszállt az autóba. A domboldalra a kocsi egyre nehezebben küzdötte fel magát. Kész, ezt az egy kívánságot nem fogja tudni teljesíteni; még csak a telek közelébe sem tud jutni. Pedig nincs is messze, innen akár fel is gyalogolhatna. Mégis úgy döntött, inkább megfordul. Azzal tekert egy nagyot a kormányon, hogy a vaskos hóban még lendületből vissza tudjon kanyarodni saját keréknyomaira. A kocsi azonban másként képzelte ezt a 360 fokos fordulatot, mert ahelyett, hogy megfordult volna az egyébként keskeny, és üres úton, kifarolt. Zsuzsi érezte, kicsúszik keze alól az irányítás, a lendület vitte a gépjárművel az út szélére, majd onnan az árokba. Zöttyenve állt meg. Itt ragadt. Innen ki nem fog egyedül jutni, tehát a kocsi itt marad, ő pedig gyalogolhat fel a kis házhoz. Nagy lendülettel kilökte a kocsi ajtaját, amit szintén kezdett belepni a hó, majd kikászálódott, aztán magával húzta az oldaltáskáját. A bőröndjét nem viszi ebben a hóban magával, az biztos. Behúzta fekete télikabátján a zipzárt, fejébe húzta kötött sapkáját, még egy pillantást vetett bakancsa cipőfűzőjére, aztán zsebrevágott kézzel elindult a vastag hótakaróval borított úton a hegyre. A hóesésben nem láthatta, és nem is gondolhatta, hogy odaföntről valaki figyeli…

•••

Hogy a hirtelen rátörő fáradtság, a hideg és a hó mikor húzta le magával, nem emlékezett. A vállára rakódó nedves hóréteg egyre nehezebb lett, egyre nagyobb lett az igénye a pihenésre, a hó pedig puhán magába fogadta…

•••

Homályos foltok kezdtek előtte megjelenni. Meleget érzett, egy ismerős kölni illatát, érintést a karján… Levegőt vett, újra és újra. Talán ez volt az első, amely igazán tudatosult benne: lélegzik. Aztán szép lassan kitisztult egy szoba képe, egy hatalmas rakott kályháé - amely messze volt tőle, mégis érezte a melegét - a sötétbarna fapadlóé, egy fekete farmeros lábé, amely közvetlenül mellette ült. Felnézett.

Álmodik – gondolta, ahogy meglátta az őt figyelő arcot – azt a reggeli hőemelkedést mégis komolyan kellett volna vennie. Az egyre magasabb hóban gyalogolva gyorsan fogyott az ereje. Biztos elájult valahol, és belezuhanva a jeges fehérségbe, fekszik valahol, ezt az egészet pedig álmodja. Újra felnézett, de az arc, a sötét borostás, fekete, itt-ott őszülő tincseket tartalmazó haj, a negyvenes évek elejét idéző, lassan mélyülő ráncokkal barázdált homlok; a nyugodt, hatalmas mélybarna szemek, egyenes orr és a halvány mosoly. Ezt nem képzeli. Nem képzelhette ennyire pontosan.

- Szervusz, Zsuzsi! – szólalt meg ekkor a vele szemben ülő férfi.

- Zsolt? – kérdezte rekedten, mire mosoly felelt.

- Igen, még nem változtattam nevet.

Zavartan nézett az exére. Fél éve nem látta, nem hallott felőle, egy telefont nem váltottak, erre itt ül mellette, combja a lábához simul, egyik keze az ő karján, miközben ő… Mégis mit csinál? Ekkor nézett végig magán. Egy ágyban feküdt, puha takaró alatt, mellette egy ablakon keresztül ki lehetett látni. Odakint hóvihar tombolt. Egy több mérettel nagyobb fehér póló fedte a testét, de azt rögtön észrevette, nincs rajta melltartó. Ahogy megmozdult, megérezte, lábai meztelenek, és mintha bugyi sem lenne rajta. Hirtelen felemelte a takarót. A nadrágja és a bugyija eltűnt róla, ellenben egy felnőtt pelenkán feküdt, aminek felső részét behajtották a lába közé. Szemei tágra nyíltak, levegő után kapott. Mégis mit történt vele?

- Zsolt, mégis mit műveltél velem? – szólt – inkább sikoltott első ijedelmében – Hol a ruhám, és mi ez a…

- Zsuzsi, két napja fekszel öntudatlanul – jött a higgadt válasz. – Úgy fejeltél bele felfelé jövet a hóba, mint amikor egy strucc homokba dugja a fejét, aztán úgy maradtál. Az volt a szerencséd, hogy kint voltam, és láttam.

Erre nem tudott mit mondani. Sosem hasonlították még egy szárnyas futómadárhoz.

- Ó… - zavartan feküdt vissza a párnára. Rengeteg kérdés akart belőle előtörni: Honnan tudta Zsolt, hogy ő az? Honnan látta? Hogy hozta ide? Egyáltalán hol vannak? – inkább nem szólt, mert látta volt párján, van még mondanivalója.

- Kirángattalak a hóból, aztán felcibáltalak ide. Lerángattam rólad a nedves ruháidat, és csereruha híján rád húztam az egyik pólómat. A hálóba már nem tudtalak becipelni, ezért fekszel itt.

Valami rémlett neki arról, rángatják le róla a ruhákat. Mintha még válaszolt volna valamit, valami olyasmit, hogy ő nem akar dugni. Azt hitte, szeretkezni akarnak vele, de ő nem akarta… Úristen, miket mondhatott még?

- És mielőtt megkérdeznéd – folytatta Zsolt –miért nem hívtam mentőt, odakint derékig ér a hó.

- És mégis honnan volt pelenkád? – bukott ki belőle a kérdés, amelyre Zsolt homlokán felszaladt a szemöldök, épp úgy, mint akkor, ha felhúzta. De nem volt kiabálós férfi, ezért inkább levegőt vett, sóhajtott, aztán erőltetett nyugalommal válaszolt.

- Van előnye, ha az embernek inkontinenciával élő szomszédasszonya van.

Erre már akaratlanul elnevette magát.

- Most komolyan azt hitted, hogy megerőszakollak? – jött a megrovó kérdés. Nem tudta, mit higgyen? Nem is tudta, hogy a férfi itt él, ezen a környéken. Bár, amilyen módon kilépett az életéből, azok után nem is érdekelte, hová költözött. Nem ide tartott; nem ez a cím volt a célja… Újból körbenézett, most már nyugodtabban. Az ablak mellé beépített matracon feküdt, egy kuckóban, ahol kényelmesen elfért két személy is, ahonnan jó lehetett tiszta időben a kilátás, és amely kellemes volt és puha.

- Mi ez a hely? – kérdezte.

- A házam – jött a rövid felelet – ez meg egy olvasósarok, amilyenre mindig vágytál.

Igen, míg együtt éltek, sokszor sóhajtott föl vágyakozva, milyen jó lenne egy ilyen, ahová csak úgy befekhet délutánonként olvasni, pihenni, vagy csak úgy. Ez sem valósult meg soha, ahogy más sem. Erre elvette Zsoltról a tekintetét, nézte a mintás takarót, mire erős férfikéz ért a homlokához.

- Nyugodj meg egy kicsit – kérte volt szerelme– hozok egy bögre teát és egy lázcsillapítót, aztán rakok a tűzre.

•••

- Megkérdezhetem, mégis hová indultál ebben az időben? – jött a kérdés jó fél óra múlva Zsolttól. Már a férfi egyik boxeralsójában és zoknijában, de még mindig ugyanitt ülve, egy tálcával az ölében, kanalazta a friss tyúkhúslevest. - Mert abban biztos vagyok, hogy nem hozzám.

Felnézett. Nem, valóban nem Zsolt meglátogatása volt a célja, de amiért elindult, nem várhatott. Az elmúlt időszak után úgy érezte, jobb is volt kilépni abból a hatalmas, üres lakásból, ahol Zsolt elmenetele óta csak egy-két szerető járt, egyébként pedig nem várta haza senki, nem volt kivel reggel kávéznia, és ahol éjjel nem volt kihez bújnia, ha rosszat álmodott.

- Ez hosszú történet – mondta csöndben, majd evett tovább, mert a leves finom volt, benne a tészta kézzel gyúrt, a hús puha, a zöldségek frissek. Mikor evett utoljára ilyet? A kifőzdékben, ahová rendszeresen járt, nem ilyet főztek, ráadásul az utóbbi hetekben kávén, pizzán és hamburgeren kívül nem is nagyon fogyasztott mást. Magára sem volt ideje főzni, de még normális étteremben sem tudott elmenni, annyi volt a munkája.

Zsolt nem faggatta. Hátradőlt a matracon a világos lambériával fedett falnak, és figyelte, ahogy eszik. Aztán egyszer csak azt vette észre, a férfi az egyik lábfejét simogatja, talán nem is tudatosan, inkább megszokásból, mint sokszor az elmúlt években, ha így ültek fotelben, ágyon egymással szemben, mint itt. Tele volt a szája a tésztával, mégis elmosolyodott. Jól eső mozdulat volt ez is.

- Mikor költöztél ide? – kérdezte, mert még nem akart válaszolni Zsolt kérdésére.

- Szinte rögtön, amikor eljöttem – jött a válasz. – Egyik nagybátyám megöregedett, más rokona nincs. Azt mondta, nekem adja a házát, ha fizetem az öregotthonban az ellátását. Ez még akkor volt, amikor együtt voltunk.

Zsolt elcsendesedett, azt hitte nem beszél tovább, de aztán mégis vett egy mély levegőt.

- Sokszor mesélted, vágysz olyan helyre, ahol van kályha, ahol van egy nyugalmas kis pihenősarok, egy kis kert. Zsuzsi, én ezt a házat kettőnknek akartam – hajolt előre.

- De hát te léptél le! – csapta le a kanalat. Felgyűlt benne a fél éves magány és elhagyatottság indulata – Egy szó nélkül jöttél el!

Kiabált.

- Mert hónapok óta minden estém azzal telt, hogy vártalak haza, te pedig éjjel jöttél, hajnalban mentél, hétvégente vagy dolgoztál, vagy aludtál!

A férfi is kiabált, ami ingerelni kezdte.

- Mert előléptettek! Nem érted meg, hogy az munkával jár?!

Zsolt elkapta a tekintetét, aztán felállt mellőle, majd megkerülve a kályhát, átment a konyhába. Látta a kályha fölött az izmos vállakat, amelyek az elmúlt időszakban mintha erősödtek volna. Biztos a favágástól.

- És megérte? – jött a jeges, hideg kérdés.

•••

Megérte? Amikor elvállalta, úgy érezte, élete lehetőségét kapta meg. A szülni ment kolléganő helyét, vezetői pozíciót, amire magának azóta is sokszor mondogatta: megérte és megérdemelte. Ha már neki nem jött össze a baba, akkor valami legyen. Valamivel kárpótolja az élet. És hát persze, hogy nem járt haza, csak későn, mert túlóra jutott bőven, nem csak neki, a csapatának is… Jó, hát pár ember felmondott év közben, de a nagyanyja mindig azt mondta: hulljon a férgese! – Bár lehet, ő nem épp erre gondolt. Aztán van, aki fúj rá egy ideje, de nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. De a számok őt igazolják, hiszen javult a cég teljesítménye.

Zsolt egy ideig némán állt és támasztotta a konyhapultot, aztán magára vette a kabátját, felvette a csizmáját és kilépett a még mindig szakadatlanul hulló hóba.

Zsuzsi fáradt sóhajjal hunyta be a szemét. Ilyen volt hazamenni azon az estén is. Holt fáradtan lépett be a lakásajtón; nem vágyott másra, mint egy meleg zuhanyra, egy tál meleg ételre, egy ölelésre és az ágyra. Máskor mindig kedves mosoly fogadta, ölelés, puszi, sokszor főtt étel. Most sötét volt a lakásban és néma csend. Mint itt… Bár itt nincs is néma csend, hiszen kellemesen ropog a tűz a kályhában, recseg a fa. De ott, akkor hatalmas űr fogadta és cetli az asztalon.

„Nem bírom tovább, ne haragudj! A kórház óta megszűntél létezni. Csak egy szellem jár haza esténként, aztán menekül el itthonról minden áldott reggel. Elmegyek. Hívj föl, ha változtatni szeretnél. Zsolt”

Összegyűrte a papírt. Változtatni, min? Azon nem lehetett, hogy az utcán lett rosszul, hogy képtelen volt magának segítséget hívni, és senki nem állt meg a jeges földön fekvő nő mellett megkérdezni, mi baja? Annyian elsétáltak mellette, annyian átléptek fölötte. Utólag azon is csodálkozott, hogy nem rúgtak bele. Aztán valamiképp mégis elő tudta vakarni a telefonját, fájdalmas görcsök közepette felhívta a mentőket, közben lába között bugyogott a meleg vér. Mire a mentősök megtalálták, már nem volt magánál, sőt a kórházban derült ki, hogy miközben a metrólejáró mellett eszméletét vesztette, kivették a kezéből a mobilját és ellopták a táskáját minden iratával. Ha nem diktálja be még félkábán az adatait a mentő diszpécserének, nem is tudják azonosítani.

Az ajtónyikorgásra összerándult. Zsolt jött vissza, ölében hatalmas adag vágott fával. Nézte a férfit, amint lepakol, hallgatta, üvegesen zörögnek az összekoccanó hasábok, közben kezével némán törölgette az arcáról patakokban folyó könnyeket és az orrát. Aztán megint ott állt előtte, kezében tiszta papírzsebkendővel, őt pedig elöntötte a múlt tehetetlen dühének áradata.

- Megérte! – kiabálta el magát – Igenis megérte! Miért, azok után, hogy kis híján elvéreztem az utcán, mert senki nem segített rajtam és elvetéltem, mégis mit kellett volna tennem?! Magamba zuhanni és önsajnálatot gyakorolni?

•••

Folytatása holnap következik.