Változó irányok - 3. rész

 Nem gondolta volna, Karin után épp egy férfi fogja meg a fantáziáját. Feri a helyi középiskolában tanított földrajzot, természetismeretet; hetente egyszer pedig a mentőszolgálatnak mutatta be a környéket, megismertetve az újoncokkal a terepet és a különféle karsztformákat. Az első pár kirándulás alkalmával is sokat beszélgettek, tetszett neki a vállas, színes felsőket viselő, rasztahajú férfi, aki olyan könnyeden válaszolt hallgatósága minden kérdésére. 

Csak saját magát nem tudta elhelyezni. Hiszen korábban nővel járt, el is fogadta saját másságát, erre most itt ez a pár évvel idősebb fiatalember, aki kirándulás után elhívta fagyizni, majd többször elkísérte az albérletéig. Fel nem hívta magához, a srác pedig nem erőszakoskodott. Orvos édesapja tette benne helyre saját kételyeit.

- Gyöngyvirágom, ne skatulyázd be magad! – kérte – Akkor abban a kapcsolatban érezted jól magadat, egy másik lány mellett. Azóta eltelt pár év, idősödtél, sokat változtál, amit lehet te nem érzel, de mi, akik a szüleid vagyunk, látjuk ezt. Nem csak a jelleme változik valakinek azzal, hogy idősödik; a teste sem mindig ugyanarra vágyik. Ha tetszik a srác, szívesen vagy vele, és kívánod, akkor legyetek együtt. 

Aztán a testi kontaktust egy véletlen hozta össze. Feri kettesben hívta kirándulni. A hely, ahová mentek egy sziklakiszögelésen végződött. Soha nem félt a magasban, most is könnyeden lépett ki a mélység legszélére, majd fél lábán megpördült, mire megcsúszott. A pillanat tört része elég volt hozzá, hogy felfogja, hülyeséget csinált, és most zuhanni fog. De mielőtt ez megtörténhetett volna, karját egy erősebb kéz ragadta meg, amely visszarántotta, és a következő pillanatban már Feri karjaiban találta magát. A férfi el sem engedte. Álltak együtt, a fiatalember átkarolta vékony derekán és nézett rá áthatóan, ragyogó barna szemeivel. Nem emlékezett rá, innentől kezdve szóltak volna egymáshoz.

 

- Minden rendben? – kérdezte a professzort, amikor eltámogatva az alsó terem lejáratához, kötelet erősített a derekára, amit átvetett egy vaskos cseppkőoszlopon. Lassan elkezdte leereszteni a férfit. Arra persze hamar rájött, a professzor nem az ő súlycsoportja. Fogát összeszorítva lassan engedte a kötelet, és már ekkor érezte, nem a legkönnyebb megoldás mellett döntött.

- Lent vagyok! – jött egyszer a kiáltás. Még egyszer visszanézett a fejük fölé, ahol az agyagréteg továbbra is eltorlaszolta a nyílást. Korábban próbált kiabálni, de nem érkezett válasz. A professzor magyarázni kezdte, mi okozhatja, hogy odaföntről semmit nem hallanak. 

- Több méter vastag agyagtakaró is befedhette a lejáratot, amely még a hangot sem engedi át. És persze azzal is számolnunk kell, lehet, a mentőcsapat többi tagja nagyobb veszélyben van, mint mi.

- Úgy gondolja, Ágoston, esetleg maga alá temette őket a törmelék, és… - nem akarta belegondolni, nem akarta maga elé képzelni, hogy társai esetleg az iszapos sárba fulladtak. Az idős férfi bólintott, bár hangja továbbra is higgadtan csengett.

- Sajnos ezzel is számolnunk kell. Napokat is eltölthetünk itt, ha nem találunk valami más megoldást.

Hát ő talált. 

 

Nála aludt, először, amióta megismerkedtek. Feküdtek az ágyban, Feri simogatta, csókolóztak, jólestek a férfi érintései. Ebben a meghitt környezetben végül rá tudta magát szánni arra, amire napok óta készült: elmesélni, biológiailag szűz; és bevallani, volt már nőként nővel kapcsolata. Szülei mindig arra buzdították, ne szégyellje ezt a kapcsolatot; hiszen amíg tartott, jól érezte benne magát. Azért mégis tartott attól, Ferit ez hogyan fogja érinteni. A srác sok mindenre nyitott volt, de mi van, ha ez mégis sok neki, ha ezek után elutasítja. Erre a gondolatra megborzongott.

- Ne félj! – súgta neki a férfi, miközben ajkai a nyakánál jártak, és lassan bontogatta ki rajta a blúzt. – Nem akarok neked rosszat.

- Nem azért – suttogta, majd égő arccal, lassan beszélni kezdett, mesélte a múltját, a férfi pedig figyelmesen hallgatta, bár látszott rajta, tekintete vágyakozva nézegeti a melleit. 

- Nem szokványos előélet – mondta aztán a férfi még mindig őt simogatva. - Ha ez számít, az eddigi érzéseimet nem befolyásolja, viszont tiszteletre méltó, hogy elmondtad. Köszönöm!

Az első szeretkezésből aztán előző este nem lett semmi, mert Feri addig cirógatta, simogatta, amíg elaludt a karjai között. Vajon lesz még éjszaka, amit együtt tölthetnek? Vagy ennyi volt?

 

A víznyelő, amelyet megtalált, elég szűk volt, mégis úgy tetszett, végig tud benne kúszni. A professzort a víznyelő kürtő alsó nyílásához támogatta, majd bebújt a szűk üregbe. Ő kényelmesen befért, derekára két kötelet kötött, egyiknek a végét a professzor derekára, a másikat a zsákjára, aztán megindult fölfelé. 

- Biztos, jól meggondolta? – kérdezte az idős férfi még induláskor. Bólintott. Sem élelmük, sem vizük nem volt annyi, amennyivel napokig kibírták volna, ráadásul aggódott a professzor miatt is, akinek hőemelkedése volt. Nem ez lesz az első nehéz helyzet, amelyben munkája, vagy tanulmányai során belekerült. Ő is, a professzor is hozzá vannak szokva a szűk helyekhez. Ha csak egy hajszálnyi remény van arra, hogy itt kijutnak, akkor megpróbálják.

Amikor a professzornak megemlítette a járatot, az öreg mesélni kezdett. 

- Az, kislány, egy víznyelő, ami a legalsó terembe torkollik. A barlangot elsőként nem ott járták be, ahol maga és én lejöttünk. Ezt a barlangot az a professzor fedezte fel, aki nekem hidrogeológiát tanított az egyetemen, ennek most már közel negyven éve. Ő pedig ezen a víznyelőn keresztül jött le, oda, az eddig ismert legalsó terembe. 

- És erről nekem eddig miért nem mesélt? – kérdezte. Nem haragudott ezért, de talán nem kellene órák óta itt rostokolniuk, ha az öreg már az elején megemlíti. A prof felhúzta a szemöldökét.

- Én magam soha nem próbálkoztam azzal a járattal. Maga a barlang felfedezője is úgy mesélte, csak lefelé ereszkedett le, felfelé utat tört magának arra, amerre most lejöttünk. Nem tudom, még járható-e – ezt majd most együtt kiderítik.

 

Akarta… nagyon akarta vele. Könnyen lágyult el Feri erős karjai között, felizgatta testének illata. A férfi előző este megismerte a múltját: nem ismeretlen előtte a gyönyör, mégis biológiailag még szűz, hiszen Karin ujja nem szakított át nála semmit. 

- Nem kell rögtön most elvennem – súgta neki miután a nyelvével hosszan kényeztette odalent, ő pedig elélvezett. – Kicsit próbálgatom, tágítom, aztán majd szép lassan…

De ő akarta... Meg akart szabadulni attól a membrántól, amelyről nagyon is jól tudta, még ott van. Ahogy a férfi egyre mélyebbre merült benne, feszülni kezdett a hüvelynyílása. Fájdalmas nyögései jelezték, kellemetlenek a mozdulatok. 

- Elég lesz – emelkedett föl barátja. Kézzel folytatta magának.

- Ne… bennem fejezd be! – kérte lábait szétterpesztve, hanyatt fekve. Feri hosszan nézett rá, nagy barna szemei az arcát kutatták, tényleg komolyan gondolja-e. Végül bólintott, óvszert húzott, és folytatta. Behunyta a szemét, mert ismét feszülni kezdett, majd már kimondottan fájt. A szájába harapva felnyögött, amikor érezte, valami hasad odalent. Fájt, nagyon fájt, keze a lepedőt markolta. Meleg vér öntötte el a lábát, a fenekét. Feri még folytatta, lökött párat magán, aztán elnyomott nyögései jelezték, ő is végzett. 

- Bocsáss meg! – súgta a férfi, miközben végigcsókolta a testét. Azt hitte, ennyi, de reszketni kezdett, amikor barátja kiemelkedett belőle, és sírás bugyogott fel a torkán. Feri nem szólt, csak magához húzta, átölelte vékony testét, és megcsókolta mindkét szemét. 

- Ne haragudj! Nagyon fájt? 

Maga sem tudta a választ. Azt hitte erős, azt hitte élt meg már annyi fájdalmat a különböző sportsérüléseiből, hogy nem fogja megviselni, most mégis zokogva bújt a férfihoz, aki átölelte, csitította.

 

De jó lett volna most is sírni, kétségbeesetten, véget nem érően. Nem gondolta végig, mit vállalt, amikor elindultak felfelé a kürtőn. Ötven méter fölfelé egy másik emberrel, akit pár méterenként húzott maga után, mert fél kézzel és fél lábbal alig tudott kúszni. Most, talán az út harmadánál járva úgy érezte, nincs ereje továbbmenni. Eddig úgy tervezte, kisebb megállásokkal eljutnak a feléig, később a háromnegyedéig, aztán jöhet a maradék. A terve nem jött be, de tudta, most már nem fordulhatnak vissza. El sem férne a professzor mellett a szűk járatban, az öreget megfordítani sínbe tett kézzel és lábbal lényegében lehetetlen. Tehát marad az eredeti terv. Menni tovább.

Megállt kicsit szusszanni, és próbálta végiggondolni a helyzet pozitívumait. Gyakran merített erőt a kilátástalannak tűnő helyzetekből, ha megállt egy kicsit, és kívülről próbálta értékelni a helyzetet. Igen, fáradt; nehéz egy felnőtt férfi súlyát mozgatni, és nem olyan ütemben haladnak, ahogy képzelte, de haladnak. A kürtő ugyan szűk és sáros, gyakran csúszik, de legalább nem olyan meredek, mint maga a barlang. Olyan, mint egy csúszda, csak itt felfelé igyekeznek, nem pedig lefelé. Ez pedig azért könnyíti meg a helyzetüket, mert itt a professzor is képes maga előre haladni, még ha csak kis távokat is. Még van vizük, még van müzliszelete és csokija, ez is számít. Ismét arra a következtetésre jutott, hogy jobban tették nekiindulni, mint ott ülni a nedves teremben és várni… várni valamire, ami lehet, csak napok múlva következik be, ha egyáltalán bekövetkezik. 

 

Feri aggódva pillantott előbb a sárkupacra, amely túl lassan nőtt, majd az órájára. A legelső baleset óta közel tíz óra telt, ami Gyöngyit is elkapta, azóta több, mint hét. Az őszi Nap lassan lenyugodni készült. 

Nem akarta, hogy elrohanjon. Aggódva nézett délelőtt utána a kapuban. A mindig erős, határozott lány olyan hirtelen vált gyenge nővé… Lelkiismeretfurdalást érzett, amiért az első együttlét fájdalommal járt. Nem tartotta magát türelmetlennek, nem is Gyöngyi volt életében az első, befejezte volna magának is kézzel… A szegény lány még alig ocsúdott fel saját fájdalmából, még arra sem maradt idejük, hogy pár órát szeretgesse, nyugtatgassa az ágyban, felhívták. Ő pedig ment, pedig vérzett.