Változó irányok - 2. rész

 - Professzor úr, hall engem? – kérdezte, bár ekkor rájött, előbb magát kell összeszednie, hiszen a hangja elhaló, erőtlen. Elkezdte magát végigvizsgálni. Feje ép, karjai épek, lábai is, mozgatni tudja minden tagját, csak a feje fáj – nyilván az eséstől – és mintha hideg borzongás járná át időnként – ez lehet a nedves sártól. - A zsákját is megtalálta. Lassan, óvatosan állt fel, majd lerázta magáról a sarat, kicsit átmozgatta a tagjait. Jól van, ezt megtudta magáról állapítani, viszont az előtte fekvőnek segítségre van szüksége. Letérdelt az apja korabeli férfi mellé.

- Professzor!

-Hallom – jött az elhaló hang – már az előbb is szóltam. Ne üvöltsön, mert beszakad a fejem.

Erre elmosolyodott. Legalább magánál van, és ez már jó. 

- Fel tud ülni? – kérdezte, mire a férfi kinyitotta a szemeit, aztán hirtelen vissza is csukta.

- Amíg így a képembe világít, kizárt. 

- Bocsánat – vette le a fejlámpát. Volt az öregnek egyfajta stílusa. 

- Nagyon fáj a bal lábam – sóhajtotta a férfi – azt hiszem, eltört, talán több helyen is. 

- Megnézem – mondta, de mielőtt szétcsomagolta volna mentős táskáját, körbevilágított. Másképp zuhant, mint a professzor. Felrémlett neki, próbált úgy ugrani, hogy két talpra érkezzen, azonban sárba zuhant, amely csúszott és elvágódott. Hosszan nézte a mellette lévő sárhalmot, amiből az előbb mászott ki. Szerencséje volt, mert legalább a sárhalom felfogta a zuhanást, a professzor még a kemény sziklára zuhant. Az órájára is rápillantott. Jó fél órát feküdt eszméletlenül, ennyi idő alatt le kellett volna jönnie utánuk valakinek, hacsak… Felnézett. A lejárat, a rés, amelyen átkúszott, és amelynek pont felettük kellett volna lenni, eltűnt. Sejtette, hol kell lennie, de ott nem látott semmit… Kellemetlen érzés kezdte hatalmába keríteni. Biztos ott jött le? Hirtelen úgy érzékelte, nem tudja hol van fent és lent, majd melege kezdett lenni, és bár bőven volt levegőjük – a hasadékokkal teli barlangokban ebből nincs hiány – mégis úgy érezte, nem kap elegendőt. Tudta, hogy össze kell magát szednie. Ha ő kétségbe esik, nem fog tudni segíteni a bajba jutotton, ezért elkezdte lassabban venni a levegőt. Figyelt légzése ütemére, mire lassan a teste is megnyugodott. 

- Hölgyem, foglalkozik még ma velem? – morrant ekkor föl a férfi. 

 

Egyszerre próbált kollégáival kapcsolatot létesíteni, és kezdte ellátni a sérültet. A professzornak tökéletesre sikerült saját diagnózisa. Eltörött a bokája és valószínűleg a sípcsontja is, ezen felül eltört a jobb keze, a bal tenyerét pedig véresre horzsolta. Legelőször jó adag érzéstelenítőt nyomott a férfiba. Míg várta, hogy hasson, lekezelte a véres tenyerét és bekötözte, közben kis rádióján többször próbálta Sándorékat hívni. Olykor hallott recsegést, néha szavakat is, de az értelmüket nem tudta kivenni. 

- A fölénk tornyosuló rétegek nem engedik át a jeleket – mondta komoly higgadtsággal Ágoston. Ekkor már a karját tette sínbe.

- Tudja, pontosan mi történt, professzor úr? – kérdezte tőle. A kérdéssel azt is tesztelni akarta, a férfi nem szenvedett-e koponyasérülést. 

- Hogy is hívják, kedves? – pillantott föl az idős oktató. 

- Gyöngyi.

- Gyöngyi – hümmögött az öreg – szép név. Engem meg szólítson Ágostonnak. Ha már az életemért küzd, ne professzorozzon. 

Kicsit hallgatott, majd felszisszent, amikor Gyöngyi lámpája fényénél egy határozott mozdulattal helyre tette a bokáját. 

- Szóval… - nyögte. Az érzéstelenítő hatása nem volt teljes értékű – a felettünk lévő teremben elég sok iszapos-agyag gyűlt fel az évezredek során. Az elmúlt hetekben azonban elég sok eső esett. Gyanúm van, hogy a víz a kőzet és az agyaglencse közé került, az alsóbb rétegek fellazultak. Mikor a csoporttal lejöttünk, talán saját lábdobogásunk okozta rezgésektől ez a lencse elmozdult. Tud követni?

Bólintott.

- Ez az elmozdulás földtani mértékben csekély, az egész terem méretéhez képest alig egy-két százalék, de annyira épp elég volt, hogy engem letaszajtson ide… A hallgatókkal mi történt?

- Ők rendben vannak - válaszolt komolyan. Imrét feleslegesnek tartotta említeni, hiszen a többiek kihúzták, valószínűleg már a felszínre vitték. – Arra lenne ötlete, milyen módon fogunk innen kijutni?

A férfi elkérte a lámpát, majd körbevilágította a felettük lévő kőzeteket. Ő Gyöngyivel ellentétben elsőre megtalálta azt a pontot, ahol korábban a lejárat volt.

- Ott már bajosan… hacsak föntről nem tudnak lyukat ütni az agyagrétegen – felpillantott rá, aki időközben befejezte a sérült tagok sínbe helyezését és megvizsgálta a professzor fejét is. Elsőre sértetlennek tűnt.

- Kislány, nem tudunk mit csinálni, várunk.

Higgadt volt, épp olyan higgadt, mint amilyen ő, amióta a sérült tagokra koncentrált. Igen, várniuk kell, és enni, pihenni, közben hátha változik valami odafent. A táskából plédet vett elő, egy lapos szikla mellé terítette, majd Ágostont a plédhez támogatta, és mindketten ráültek.

- Kétségkívül kényelmesebb, mint a hideg kövön feküdni – jegyezte meg az öreg. A palack vizet és a fél szendvicset is örömmel fogadta. Csendben ettek, közben Gyöngyi olykor belehallgatott a rádióba, gondolatai azonban messze kalandoztak, ott az álma körül.

Karin… két éve nem beszéltek. 

Nem történt köztük fájdalmas szakítás, veszekedés. Hónapokig jártak együtt, és bár nem titkolták kapcsolatukat, nem is verték nagy dobra. Az intim együttléteket is mindig úgy intézték, hogy kettesben legyenek. Aztán neki jöttek a nyári gyakorlatok, a versenyek, a külföldi utak. Karin ezeket megértette, nem akarta semmiről lebeszélni. Szép lassan koptak el egymás mellől, és mikor elkezdődött a harmadik szemeszter már nem keresték egymást. Később a lányt látta más nővel, neki a következő két évben nem lett senkije, igaz ideje sem lett volna egy normális párkapcsolatra. Aztán jött Feri…

 

Jó ideig ültek egy helyben. A professzor látványosan pihent, bár az állapotát elnézve, jobb is volt így. Őt viszont zavarta ez a tehetetlenség, a bezártság. Nem szokott hozzá, hogy mások segítségére szoruljon, elvégre ő szokott másokat megmenteni, és nem fordítva. Mikor végzett a szendvicsével, felállt, kinyújtóztatta a tagjait. Már nem fájt a feje, nem is fázott… Lámpájával körbevilágított a teremben, nézte a vaskos, itt-ott vöröses-barnás bemosódásokkal színezett cseppkőoszlopokat, álló cseppköveket. Tetszett neki a barlang. A hátuk mögött, pár méterre attól a kőtől, aminek Ágoston nekitámaszkodott, meglátta a legalsó terembe vezető rést. Ez valamivel tágasabbnak tűnt, mint amin idefelé átpréselte magát. 

Gondolta, lemászik, megnézi a legalsó termet, bár maga sem hitte, hogy ezen az alsó termen keresztül, közel ötvenméteres mélységből ki fognak tudni jutni.

- Menjen csak! Nézelődjön! – kiáltott utána a professzor. A szabálytalan alakú nyíláson egy szűk járatba jutott, amely másfél méter után kiszélesedett. Hátát a kőzetnek vetve, bakancsos lábával kitámasztva magát ereszkedett lefelé. Ez volt a legnagyobb terem ebben a barlangban. Egy magasabban álló sziklára ülve nézte lámpája fényénél a szalonna és függönyszerű hullámos, lelógó cseppköveket, a vaskos oszlopokat. Háromembernyi mélység terület alatta. A professzor evés közben magyarázgatta, feltételezik, vannak még lejjebb is további termek, csak a lejáratot nem találták még meg hozzá. Pedig minden szemesztert úgy kezd, hogy aki ezen a gyakorlaton új járatot fedez fel, az vizsga nélkül megkapja az ötöst. A hallgatók igyekeznek, de eddig ezt az ajándék jegyet még senkinek nem tudta kiosztani. A terem túlsó felében kicsiny tavacska vize vibrált, csak, amint lemászott, és odalépett a széléhez, látta, hogy ez inkább tócsa. 

Milyen különös, a fenti termekben nem láttak sehol felgyűlve vizet, csak itt. Előző nap esett, ha itt valóban vannak még rések és járatok, akkor ennek is el kellett volna csorognia, hacsak nem fedi a pocsolya alját agyagréteg, amelyen nem jut lejjebb a víz, vagy nem pótlódik valahonnan a víz. A víz felszíne vibrált, mintha valahonnan hozzáfolyás érkezve, finom, kevés hozzátáplálás. Ekkor végigvilágított a szemben lévő falon, ahol vöröses, rozsdaszerű folyásnyomot látott a mészkövön, majd nagyjából egy méter magasságban egy elég széles üreget. Belegázolt a pocsolyába - bakancsa vízhatlan volt - és felkapaszkodott az üregbe. Felfelé egy keskeny, iszapos, agyagos réteggel fedett járat vitt, amely pár méter után beleveszett a sötétségbe.