Változó irányok - 1. rész

 Egy pillanat műve volt. Még épp becsúszott a kőzetek közötti résen, mire érezte, a felette lévő agyagréteg meglódul, és mint egy vastag paplan, fölé csúszik. Még hallotta a csapatvezető kiáltását.

- Gyöngyi, vigyázz!

Nem jutott ideje átkapaszkodni máshová. Bízva saját megérzéseiben, elengedte a kőzetet, majd ugrott. 

 

Karin…

Látta őt maga előtt, ugyanúgy, ahogy akkor, az első este…

A másodévet kezdte; koncerteket tartottak a campuson. Ivott, de még tudta hol az a határ, amíg magánál volt. Üvöltött a zene, tombolt a csoporttársaival együtt, majd egyszer csak egymás mellett ugráltak Karinnal. Aztán a koncert végén a hosszú szőke hajú lány megragadta a csuklóját, és magával húzta. A folyóparton ülve nézték hajnalig a csillagos eget. Nem is emlékezett rá, beszélgettek-e. Csak ültek egymás mellett, Karin pedig fogta a kezét. 

A lány bölcsésznek tanult, de szeretett festeni, gitározott, mindenkivel jóban volt, de senkire nem nézett olyan átható tekintettel, mint rá. Hónapokig lógtak együtt szabadidejükben, míg egy hideg, téli hétvégén átfagyva mentek fel Karin szobájába. A szobatársa elutazott, kettesben maradtak. Fázott, kért egy törölközőt a lánytól, aztán elment zuhanyozni. A forró, gőzölgő vízsugár alatt állt, élvezte, hogy engednek fel a tagjai, amikor a lány meztelenül belépett mellé. Rámosolygott, egyáltalán nem zavarta, hogy ő is ott áll teljesen meztelenül. Elpirulva nézte végig barátnője testét. Annyira másnak látta, mint saját magát, akinek a sporttól alig nőttek a mellei, rövid fekete haja volt, szögletes vállai, és a lába között nem borotválta. Akaratlanul is megbámulta a mellette tusoló fiatal nő hosszú, szőke haját, vékony alakját, gömbölyded vállait, formás, kerek melleit, és akkor odalent mintha valami megmozdult volna benne. 

- Megfoghatod őket – szólalt meg ekkor Karin olyan természeteséggel, mintha azt mondta volna, kölcsönveheti a mobiltöltőjét. 

 

Arra ébredt, hasogat a feje. Maga körül félhomály uralkodott. Hol van? Mi történt vele? Az első pillanatokban csak az rémlett, elég nagyot zuhant, aztán az az álom, amely nem is álom volt, hanem egy emlék. Fáradtan behunyta a szemét, úgy érezte képtelen ébren maradni…

Az az első együttlét… A tétova mozdulatok ott a zuhany alatt, amint végigsimogatta a gömbölyded kebleket. Melegek voltak, puhák, formásak, majd egyszer csak lehajolt és a szájába vette a bimbót… 

- Voltál már lánnyal? – kérdezte nem sokkal később Karin, amikor az elsötétített szobában az ágyon feküdt teljesen meztelenül, a lány pedig ott térdelt mellette. Zavarba jött. Akarta az elkövetkező perceket, de eddigi élete annyira nem erre készítette, nem arra, hogy egy vele azonos neművel fog szeretkezni.

- Még fiúval sem – válaszolta csendesen. 

- Okoztál már magadnak örömet?

Erre égni kezdett az arca. Elpirult. Jól ismerte a saját testét, működését, részben a szülész-nőgyógyász édesapa felvilágosításainak, részben az anatómia óráknak köszönhetően, de eddig nem érezte igényét az önkielégítésnek. Megrázta a fejét. 

Karin már járt és szeretkezett másokkal. Könnyed természeteséggel simította végig a testét, körbecirógatta nem túl nagy melleit, aztán két lába közé térdelt, majd hozzá simulva csókolni kezdte. Élvezte nyelvét a szájában; lágy érintéseit. Lassan karolta át vékony derekát, másik kezével pedig simára borotvált szeméremajkai között kezdett kutatni…

Hosszúra nyúlt az első aktus. Karin keze többször megállt a hüvelyében, mikor érezte, barátnője kezd a csúcsra jutni. Aztán egyszer csak ott volt, pillanatokra az orgazmustól. Nedves hüvelyében határozottan mozgott Karin két ujja, ő pedig lihegve akarta magának a soha nem tapasztalt élvezetet. Elnyomott nyögések jelezték, nemsokára eléri a végpontot.

- Engedd ki – súgta neki lihegve a lány – ne fojtsd vissza.

Azzal erősebben nyúlt fel, mire hüvelyével együtt egész teste is összerándult, ő pedig hangos kiáltásokkal, teste rándulásával jelezte, elélvezett.

A kiáltás, amelyet hallatott, másként hangzott, mint az álombéli. Fájdalmasan, kétségbeesetten. Még nem látott semmit, de próbálta magáról lerázni a hirtelen nyakába zúdult hideg sarat, próbált visszatérni ebből a régi emlékből a valóságba. Leugrott… A megcsúszó agyagréteg elől leugrott a szikláról, aztán nem tudta, mi történt. Vajon percekig vagy órákig lehetett eszméletlen… Lüktetett a feje, égett a teste, mintha láza lenne. Nyöszörögve nyitotta ki a szemét, majd kezdte magát végig tapogatni. Sisakja a helyén volt, de a lámpa… Fejlámpája alig egy méterre tőle gyér fényt vetett. Beleragadt a sárba. Először kihalászta, ledörgölte róla a sarat, majd maga körül körbepásztázott a fénycsóvával. A professzor teste ott feküdt tőle pár méterre. 

 

Nem gondolta volna, hogy pont ezen a napon kell mennie, nem sokkal a történtek után. Felhívták telefonon. Igen, szabadnapos volt, de ez most nem szokványos mentés, ide ő is kell, ezért fél óra alatt összekapta magát. Már kifelé igyekezett a kocsihoz, vállán teljesen felszerelt zsákja, amikor Feri utána sietett.

- Ne menj így el! – kérte, miközben karjaira tette nagy kezeit. Határozott arccal fordult vissza hozzá. 

- Mennem kell. Hallottad, hogy hívtak.

- De jól vagy? – kérdezte a raszta hajú, harminc körüli pasas. Szinte egy magasak voltak, feje búbja épp Feri homlokát érte, csak alakja volt jóval vékonyabb, vállai keskenyebbek a férfiénél.

- Jól – válaszolta szinte gondolkodás nélkül. Ezt a kijelentését csak akkor bírálta felül, amikor jól ismert lendülettel huppant be a vezetőülésbe, mire a betét hozzáért a sebhez. Nem szisszent fel, arca sem rezdült, de érezte, csíp, eléggé csíp. Hát majd elmúlik… Ráadta a kocsira gyújtást, intett a tétlenül álldogáló férfinak, és kitolatott az udvarból. 

Nem sokkal később a mentőcsapat többi tagjával együtt ereszkedett a karsztbarlang mélyére. A barlang bejáratát egy kicsiny betonajtó zárta. A sor végén mászott be a mészkőhasadékon. Hozzászokott ezekhez a szűk bejáratokhoz, erősebb testalkatú társaival ellentétben könnyen csúszott be a keskenyebb réseken is. Leülve ismét érezte a csípő, enyhén szúró, kellemetlen érzést. Mégsem most kellett volna ezt, vagy Ferire kellett volna hallgatnia, és a végét kézzel befejezni. De ezzel most nincs ideje törődni, majd ha visszajöttek.

A hűvös barlangi levegő jellegzetes párájával, sáros-iszapos illatával mindig megnyugtatóan hatott rá. A kezdeti szűk lejárat után a barlang kiszélesedett. Itt egész mások lettek a terek, mint odakint a felszínen. Egy pár méter átmérőjű üreg is egész nagynak tűnt a fejlámpák fényében. A szürkés-fehéres, víz oldotta kőzetüregek elsőre barátságtalannak tűntek, de aki rendszeresen látogatta a hasonló barlangokat, mint ahogy ő is, otthonosan mozgott szűkebb járatok és eldeformált buborékhoz hasonló termek között. Gyerekkorában versenyszerűen mászott falat, mire leérettségizett már rendszeresen vett részt komolyabb sziklamászásokon, főiskola alatt fogott bele a barlangászatba. Élvezte a kacskaringós járatokat, a kihívásokkal teli szűk réseket, a folyamatos hűvös-párás, mégsem hideg levegőt. Ha nem kellett barlangi mentésre menniük, akkor is rendszeren járták a környéket a kollégáival; bejártak minél több helyet. Édesapja nagyon szerette volna, ha orvosnak tanul, hiszen jó érzéke lett volna hozzá. Ő azonban nyugtalan jellem volt, nehezen ült meg a fenekén, imádott mozgásban lenni, ezért hegyimentőnek jelentkezett. Ebben látta a kalandot, a kihívást. Mióta fél éve idejött dolgozni a Keleti-karsztra, hegyi mentései ritkán adódtak, ellenben annál több barlangi baleset, jórészt kisebb zuhanások. Ez volt az első, ahol omlás is történt.

 

Lassan ereszkedtek lefelé, megbeszélve, melyik ponton fognak felfelé a sérültekkel megállni. Nem nagyon szólt közbe, tudta a dolgát, lesz így is felelőssége, hiszen az utolsó öt-tíz méteren lényegében magára lesz hagyva. Még odafent próbálta memorizálni a barlang metszetét, próbálta magát elhelyezni, milyen mélységben járhatnak. Fenekén sáros lett az overál, eddig jórészt fenéken csúsztak lefelé, vagy négykézláb másztak. A barlang nem tűnt kiemelkedően nehéz terepnek, bár itt pár méter szintkülönbség megtétele is komoly erőbefektetést igényelhetett, különösen felfelé jövet. Az egyetemisták, akik odafönt várták a mentőcsapatot, azt magyarázták, azért jöttek ide geológia gyakorlatra, mert ez biztonságos barlang, itt még soha nem történt omlás. Ekkor odalentről kiáltás hallatszott.

- Itt vagyunk! Segítség! – erős férfihang zengte be a teret. A hangok irányába haladva percek múlva pillantotta csak meg kollégái válla fölött a különös csoportképet. Egy erősebb huszonéves fiú és egy vékony lány térdelt egy deréktájban eltűnő nyurga fiatalember mellett. A srác két alkarjára dőlt, fél lábát térdben behúzva támasztotta ki magát, míg másik lába eltűnt az iszapos törmelékben. Arca nem látszott, fejét két tenyerére hajtotta. 

- Imre, igaz? – kérdezte a srácot Sándor, a csoport vezetője. A fiú bólintott, majd felpillantott.

- Kérem, segítsenek! Nem érzem a lábamat.

A csapat hozzálátott a szabadításhoz, közben kérdezgették a fiatalokat, pontosan mi történt. A három hallgató elmondta, első körben a barlang negyven méteres alsó termébe igyekeztek, onnan egy pihenő után akarták a tíz méterrel lejjebb lévő alsó termet elérni. A negyven méter mélységben lévő terem egyébként pont alattuk helyezkedik el. Ágoston professzor ment elöl. Sok túrát vezetett már ide, soha nem volt baj, Imre követte. Aztán egyszer csak oldalról megindult a sáros törmelék. Azt hallották, hogy a professzor lezuhant, a kiáltásait, a nyögéseit is, egy ideig még beszéltek is vele, de már egy kérdésre sem válaszol. Több métert zuhanhatott, lehet nincs magánál. Imrét pont oldalba találta a törmelék, lába a combjánál a sziklához szorult, képtelenek kiszabadítani. 

A mentőcsapat óvatosan, de ütemesen dolgozott. Próbálták rudakkal kitámogatni a szűk rést, a törmeléket is próbálták felfelé termelni. Nem tudták biztosan, a professzor hol lehet, nem lett volna szerencsés, ha egy nagyobb kő eltalálja. Hosszas munkával a rés tágulni kezdett, majd egyszer csak többen megragadva Imrét, egy rántással kihúzták. A srác ordított, nyögött, borzalmasan fájlalta a lábát, mire egy negyven körüli mentősnő elkezdte róla lehámozni a kezeslábast, hogy meg tudják vizsgálni.

- Gyöngyi, te jössz – szólt oda neki Sándor. Még rápillantott a keserves arccal heverő egyetemistára, aztán bekúszott a résen, maga után húzva a zsákját. Fejlámpája fényénél pásztázta végig maga alatt a teret. Több méter mély, széles, tágas, cseppkövekkel borított karsztüregbe ért. Gyönyörű látvány fogadta, és el is időzhetett volna itt, ha nem lett volna fontosabb feladata. A terem aljában egy szakállas, kezeslábast viselő alakot pillantott meg mozdulatlanul heverve.

- Ágoston professzor! – kiáltott le, de ekkor mintha a feje felett lévő rétegek megremegtek volna, majd sárdarabok kezdtek a fején levő sisakra potyogni.

- Gyöngyi, vigyázz! – hallotta fentről. A vastag iszapréteg megindult, ő pedig nem tudott mást tenni, mint pár órával ezelőtt a professzor. Ugrott. Ugrott a semmibe.

(Folytatása holnap következik)