Juhász Judit író - rövidebb történetek

 A járat nem volt túl meredek, viszont agyagos sár borította az alját, amely csúszott. Ez persze jól jött, amikor a professzort maga után húzta, de amikor ő csúszott vissza, akkor kevésbé. Lassúnak érezte a tempót, amivel haladtak, bár jól tudta, ő a türelmetlen. Felidézett magában egy cikket, amit még főiskolásként olvasott. Teaszállító rabszolgákról szólt, akik a Himaláján keresztül a hátukon vittek fejenként ötven kilónyi teát át a hegyekben. Széttett lábbakkal dülöngéltek előre, minden ötödik vagy hatodig lépésnél pedig megálltak pihenni. Nagyon lassan telt így az út, hónapokig, azonban aki nem így vitte az értékes teafüvet, azt meghalt, mert nem bírta a terhelést. Most ő próbálta magát ebbe a helyzetbe beleképzelni, ahol lassan, ütemesen haladnak előre, mindig pár métert, de mindig egy kicsivel feljebb jutnak.  Bízott a döntésében. Általában a veszélyes helyzetekben nem szokták a megérzései cserben hagyni. Ha fél évszázaddal ezelőtt meg tudták járni ezt az utat, akkor ők ...

 Nem gondolta volna, Karin után épp egy férfi fogja meg a fantáziáját. Feri a helyi középiskolában tanított földrajzot, természetismeretet; hetente egyszer pedig a mentőszolgálatnak mutatta be a környéket, megismertetve az újoncokkal a terepet és a különféle karsztformákat. Az első pár kirándulás alkalmával is sokat beszélgettek, tetszett neki a vállas, színes felsőket viselő, rasztahajú férfi, aki olyan könnyeden válaszolt hallgatósága minden kérdésére.  Csak saját magát nem tudta elhelyezni. Hiszen korábban nővel járt, el is fogadta saját másságát, erre most itt ez a pár évvel idősebb fiatalember, aki kirándulás után elhívta fagyizni, majd többször elkísérte az albérletéig. Fel nem hívta magához, a srác pedig nem erőszakoskodott. Orvos édesapja tette benne helyre saját kételyeit. - Gyöngyvirágom, ne skatulyázd be magad! – kérte – Akkor abban a kapcsolatban érezted jól magadat, egy másik lány mellett. Azóta eltelt pár év, idősödtél, sokat változtál, amit lehet te nem érzel, d...

 - Professzor úr, hall engem? – kérdezte, bár ekkor rájött, előbb magát kell összeszednie, hiszen a hangja elhaló, erőtlen. Elkezdte magát végigvizsgálni. Feje ép, karjai épek, lábai is, mozgatni tudja minden tagját, csak a feje fáj – nyilván az eséstől – és mintha hideg borzongás járná át időnként – ez lehet a nedves sártól. - A zsákját is megtalálta. Lassan, óvatosan állt fel, majd lerázta magáról a sarat, kicsit átmozgatta a tagjait. Jól van, ezt megtudta magáról állapítani, viszont az előtte fekvőnek segítségre van szüksége. Letérdelt az apja korabeli férfi mellé. - Professzor! -Hallom – jött az elhaló hang – már az előbb is szóltam. Ne üvöltsön, mert beszakad a fejem. Erre elmosolyodott. Legalább magánál van, és ez már jó.  - Fel tud ülni? – kérdezte, mire a férfi kinyitotta a szemeit, aztán hirtelen vissza is csukta. - Amíg így a képembe világít, kizárt.  - Bocsánat – vette le a fejlámpát. Volt az öregnek egyfajta stílusa.  - Nagyon fáj a bal lábam – sóhajtotta...

  Egy pillanat műve volt. Még épp becsúszott a kőzetek közötti résen, mire érezte, a felette lévő agyagréteg meglódul, és mint egy vastag paplan, fölé csúszik. Még hallotta a csapatvezető kiáltását. - Gyöngyi, vigyázz! Nem jutott ideje átkapaszkodni máshová. Bízva saját megérzéseiben, elengedte a kőzetet, majd ugrott.    Karin… Látta őt maga előtt, ugyanúgy, ahogy akkor, az első este… A másodévet kezdte; koncerteket tartottak a campuson. Ivott, de még tudta hol az a határ, amíg magánál volt. Üvöltött a zene, tombolt a csoporttársaival együtt, majd egyszer csak egymás mellett ugráltak Karinnal. Aztán a koncert végén a hosszú szőke hajú lány megragadta a csuklóját, és magával húzta. A folyóparton ülve nézték hajnalig a csillagos eget. Nem is emlékezett rá, beszélgettek-e. Csak ültek egymás mellett, Karin pedig fogta a kezét.  A lány bölcsésznek tanult, de szeretett festeni, gitározott, mindenkivel jóban volt, de senkire nem nézett olyan átható tekintettel, mint rá. Hónapo...