Szunnyadó parázs, hóval fedett emlékek (4. rész)

 Nem látott, nem hallott semmit, csak az ujjából kisugárzó őrült fájdalmat érezte, de inkább ezt, mint minden mást. Zsolt rázta.

- Zsuzsi! Zsuzsi, az Isten szerelmére, kettéharapod a saját ujjadat! – hallotta a férfi hangját. Nem bírta tovább, nem tudta visszanyelni az előtörő érzelmeket. Keservesen és hangosan - mint valami kisgyerek -kezdett el sírni. Ekkor már engedett a harapás, leengedte mindkét kezét, mire a mellette guggoló férfi átkarolta, felhúzta a padlóról és lefektette az ágyra.

Oldalra fordulva zokogott, ki tudja meddig. Zsolt ott ült mellette, simogatta, és most már emlékezett rá, hányszor simogatta a hátát az első napokban, míg az ágyat nyomta.

- Csak sejtettem, hogy nagyon mély nyomott hagyott benned a rosszullét – mondta később Zsolt, mikor már a párnán feküdt a takaró alatt, véresre harapott ujját Zsolt egy hóval átitatott zsebkendőbe tekerte, párja pedig sírástól megduzzadt arcát simogatta. – A vetélésed utáni első menzeszkor otthon voltam. Kétségbeesetten kiabáltál segítségért, és mikor bementem, a véres bugyid fölött ülve halálra voltál rémülve. Azt kiabáltad, elvérzel, hívjak mentőt, aztán fulladozni kezdtél, nem kaptál levegőt, pánikrohamod volt.

Emlékezett ő is. A férfi akkor leült vele szemben a fürdőszoba kőre, simogatta meztelen combjait, és hosszan, nyugodtan beszélt hozzá.

- Azt reméltem, talán megtörik a jég. Majd elmondod, mit éltél át; megbeszélhetjük, hogy legyen tovább, akarsz-e újra próbálkozni… De teljesen elzárkóztál. A szexeket is úgy élted végig velem, mintha megerőszakolnálak. Feküdtél alattam sápadtan, mozdulatlanul, egy hangod nem volt, pedig korábban hány pózt végigpróbáltunk, hányszor kezdeményeztél, és úgy nyögtél…

- Félek, Zsolt – suttogta fáradtan, aztán felnézett a lassan elolvadó gyertyafényben a férfire, akiért valaha odavolt, akit valaha szeretett és akit szeret most is, és aki nagyon hiányzott az életéből. Tekintete elárulhatta, mert a borostás arcon átsuhant egy mosoly, majd a kedves átkarolta, aztán hozzáhajolva csókolni kezdte…

•••

Hosszú, nehéz éjszakán voltak túl. Könnyek, félelmek, csókok, ölelések, emlékek váltották egymást. Pirkadt odakint, mire úgy érezte, minden fájdalmat kiadott magából, minden sötét folt kitisztult előtte. Nedvesre bőgte a feje alatt lévő párnát, most már Zsoltén osztoztak ketten, aztán szinte egyik pillanatról a másikra ájultan zuhant bele az álomba.

Fáradtan ébredt, odakintről fehér derengés világította meg a sötétbarna bútorokat, és csak most nézte meg, hogy Zsolt valamiféle régi szobabútort újítatott föl. Az ágy, a komód, a szerkények mind egy régi világot idéztek, viszont mind újra lettek lakkozva, a komód fiókján, a szekrényajtók szélén és az ágy keretén is kézzel festett virágok díszítették a majdnem fekete fát.

Pisilnie kellett, de ahogy kibújt az ágyból, megérezte, hideg van. Biztos leégett a kályhában a tűz, a szoba pedig kihűlt. Kiment a mosdóba. Benyitva, meleg szappanos víz illatát érezte. A kád mellett egy hatalmas mosódézsában forróvíz gőzölgött, Zsolt a mosdókagylónál a borostáját igazította.

- Nem zavar? – kérdezte, amint lehuppant a WC-re. Mosoly felelt a tükörből.

- Dehogy. Soha nem zavart.

- Van áram? – kérdezte, mialatt könnyített magán, de párja a fejét rázta.

- Nincs. A melegvizet a maradék parázson melegítettem meg, ha szeretnél mosakodni.

Szeretett volna, bár most, pár óra alvás után szeretett volna mást is… Vele, akivel valóban olyan régen volt jó. Lehúzta a WC-t, aztán az arcát törölgető férfihez lépett, vágyakozón rátekintett, aztán le a dereka alá, majd belenyúlt Zsolt gatyájába. Váratlanul jött az ölelés. A férfi úgy rántotta magához, mint a kiéhezett vadállat. Beletúrva a hajába csókolni kezdte, majd a feneke alá nyúlva, felültette a mosógépre.

- Gyönyörű vagy – suttogta, végig csókolva a nyakát a fülétől kezdve, majd egy mozdulattal lehúzta róla a pólót. Élvezte Zsolt csókjait, erős kezét a derekán, de azért csak nem bírta megállni:

- Ezt hány nőnek mondtad az elmúlt időszakban? – kérdezte két sóhaj között, mire két lángoló szempár nézett rá.

- Bolond nőszemély – jött a válasz egy mosoly kíséretében. - Ne mondd, hogy te szent voltál, amíg nem voltunk együtt?

Nem válaszolt, Zsolt sem firtatta a kimaradt hónapokat, hanem visszahajolt előre domborodó melleihez, miközben lehúzta róla a férfi boxeralsót, amiben bugyi helyett aludt.

- Még soha nem csináltuk mosógépen – jutott ekkor eszébe, már meztelenül, közben ő is lebontotta szerelméről az atlétát.

- Nem baj – jött az erőteljes sóhajjal kísért válasz – most ezt is kipróbáljuk.

•••

Dél tájban saját ruháiban – a kabátja is megszáradt – lépett ki a hófehér tájba. Zsolt becsukta mögöttük az ajtót, majd a kezét nyújtva, együtt indultak ki a kapun. Vastag hóréteg fedett mindent. A férfi fél órája utat tört a kapuig, meg egy kicsit azon is túl az útra, hogy legalább körül tudjanak nézni. Eldugott helye volt ez a világnak. Egy meredek hegyoldal, ahol évtizedekig csak hétvégi telkek és szőlőtőkék sorakoztak, és ahol ma sem éltek túl sokan mindennapi életet. Már nem havazott, a levegő hideg volt és tiszta, épp olyan, amit a későre csúszott reggeli szellőztetéskor beengedtek a házba. A huzat felfrissítette a szobákat, elvitte a délelőtt párás, fülledt érzékiség légkörét, hogy este új szerelemnek adjon helyet.

- Nézd csak, ott van! – mutatott a hegy aljába a férfi, és egy távcsövet nyújtott át. Kesztyűs kezébe fogta az ezközt, majd belenézett. Hosszan keresgélte a világoskék foltot, mire megtalálta. A nagyítólencséken keresztül is alig lehetett kivenni a sok hótól az árokba csúszott járművet.

- Ilyen messzire sikerült megállnom? – hümmögött. Úgy emlékezett, többet jött föl a hegyoldalon, de persze akkor már lázas volt. Zsolt bólintott.

- Nagyanyádék háza még följebb van. Sokat kellett volna még gyalogolnod.

A férfi közben visszakérte a látcsövet. Sokáig keresgélt vele, aztán megint átnyújtotta neki, majd vállára téve a kezét, a szemközti, fenyőfás hegyoldalra mutatott.

- Ott, ahol nincs hó a fák alatt…

Hamar megtalálta. Egy csapat őz húzódott be a hó elől a fák védelmébe, barna testük, fehér hátsófelük szépen látszódott, nem messze tőlük pedig valami vörös siklott végig a fehérségben.

- Ott egy róka! – kiáltott fel izgatottan, mire hangja visszhangot vert, amely áthallatszott a szemközti hegyoldalig, és megriasztotta az őzeket, bár nem szaladtak el. Zsolt halkan nevetett.

- Sok szépet lehet látni, elég kiülni ide az út szélére, és csendben figyelni.

Nézelődtek még egy ideig. A férfi madarakat mutatott neki, aztán egy idő múlva visszamentek a házba.

- Jól vagy? – kérdezte tőle még az ajtóban. Bólintott. Fáradtnak érezte magát, éhesnek, még dolgozott benne a végigsírt éjszaka emléke, de már nem félt, már nem akart menekülni a múlt újraélése elől. Enni szeretett volna, aludni és Zsolttal szeretkezni.

•••

Másnap a régi kisházban állt, ahová nyikorgó vaskapu vezetett, ahová betonlépcsőkön lehetett felmenni, és ahol borzalmas hideg volt. Végiggondolva az elmúlt napokat, maga sem tudta, hogy akart itt három napot lehúzni. Nézte az üres épületet, amelyet a nagyapja halálakor kiürítettek, és ahová évente eljöttek egyszer-kétszer rendet tenni, fákat metszeni, füvet, gazt nyírni, az épp aktuális gyümölcstermést leszüretelni, de igazán nem dolgozott itt már senki a családból.

Kinézett az ablakon, ahonnan ugyan lehetett látni a hegyoldalt, de nem olyan szép kilátással, mint amilyen Zsolt házából nyílt, és ahonnan felismerte a férfi szépen letakarított udvarát, háza tetejét. A kéményből szürke füst emelkedett az égnek. Ha fel is jött volna ide, lehet, este is a férfinél kopogtat, hogy meg ne fagyjon. Láthatta volna a lejjebb lévő épületből kiszűrődő fényeket. Tehát így is – úgy is találkoztak volna, így is – úgy is Zsoltnál kötött volna ki. Mintha a nagyanyja tudta volna, hogy Zsolt ide költözött… Vagy lehet, hogy tudta?

A halála előtt pár héttel még kihozatta ide magát egyik rokonukkal, látni akarta a régi házat és a kertet, amit valaha a nagyapjával ketten műveltek. Láthatta Zsoltot? Lehet, szándékosan alakította így? Még lehet, azt is kiszámolta, mikor fog havazni, és… Megrázta a fejét. Nem, meghalni nem lehet ennyire precízen, de hogy tudott Zsolt ideköltözéséről, abban biztos volt. És nem mondta. Képes volt így elmenni: rábízta őt tíz kicsi csomagra, abban a hitben és reményben, hogy az unokája szereti annyira, hogy legalább felbontja őket. Végülis nem baj. Nem bánta, hiszen a férfivel újra egymásra találtak. Elővette az elázott, meghajlott régi fotót a nagyszüleiről, aztán kitette az üres ablakba. Ha a mama látja most őt valahonnan fentről, elégedett lehet.

Elfordult az ablaktól, majd kisétált a házból, az ajtót bezárta, a lakatot rákattintotta. Zsolt a ház előtt állt, nézte, a hókotrót, amint lassan járhatóvá teszi a hegyre is felvezető utat.

- Menjünk? – kérdezte a férfi, mire bólintott, aztán belefonta kesztyűbe bújtatott kezét Zsolt erős tenyerébe. Megindultak lefelé a hegyoldalon vissza a házba, ahol már volt villany, ahol meleget adott a kályhában a tűz, és ahonnan délelőtt elküldte a felmondását.

- Jó munkaerő vagy, Zsuzsikám – bíztatta Zsolt ebéd után – hamar fogsz találni másik állást.

Azzal megindultak lefelé, hogy a napok óta hóba szorult autóját kiássák és kiszabadítsák a bőröndjét, benne a ruháival.

- Pedig szexin néztél ki a boxeralsóban – vigyorgott Zsolt, miközben egymás kezét szorongatva nézték, ahogy a trailer kihúzza az autót az árokból.

 

Vége.